Merész vállalkozásba fogott a Szigligeti Társulat Aczél Géza „darabjának” színpadra állításával. Azért az idézőjeles kifejezés, mert a Timúrra várva nem dráma annak hagyományos értelmében: inkább a líra és a dráma határán lévő szövegfolyam, melyből Demcsák Ottó elképzelései alapján vált színpadi mű.

Aczél Géza, költő, irodalomtörténész, a debreceni Alföld folyóirat főszerkesztője. Utóbbi néhány verseskötetét egyértelmű elismeréssel fogadták az irodalom kedvelői, a pályatársak és a kritikusok. Aczél kései költészetének jellemzője a rezignált hang. Verseinek rokonszenves lírai alanya gyakran tekint vissza az időben, ám a tárgyakat, embereket, helyzeteket nem nosztalgikus ködbe vonja, hanem az avantgárd hagyomány szellemében, annak eszközeiből merítve idézi meg.

Demcsák Ottó táncos, koreográfus, rendező, a Győri Balett örökös tagja, számos díj, kitüntetés birtokosa, 1989-ben az év táncosa lett Magyarországon. Művészi törekvéseiben a különböző stílusok harmonikus ötvözése és a misztikus témaválasztás markánsan jelenik meg.

A próbafolyamat alatt az előadás képe radikálisan megváltozott, a némiképp hagyományos dramaturgiát és a történetet „levetkőzte magáról” a darab, a párbeszédként elképzelt szövegek önállósultak, illetve alkalmazkodtak a sajátos koreográfiához, amelyet a rendező balett-táncos múltja jelentősen meghatároz. Különleges és szokatlan élményt nyújt a darab zenei anyaga is, nem önmagában, hanem Aczél Géza szövegének és a szereplők mozgásának kombinációjában, mely létrehoz egyfajta disszonanciát, ugyanakkor a megértést segíti.