1660-ban, Várad eleste után a váradi deákok Martonfalvi György professzor vezetésével Debrecenbe menekülnek – ezzel válik a Debreceni Kollégium az „ország iskolájává”, s Debrecen „egész Magyarország és Erdélységnek világosító lámpásává”. A darab a váradiak befogadásának dilemmájáról, illetve a közvélemény által korábban súlyosan félreismert Lippai professzor és Lippainé tragikus sorsáról szól. A török által megsarcolt, kizsigerelt város számára még a megélhetés és saját kollégiumának fenntartása is nagy nehézség, s egy ilyen helyzetben kell a város vezetőinek és a közösség egészének helytállnia, amikor a menekültek befogadásáról van szó. A reformáció 500. évfordulója alkalmából meghirdetett „Akikre nem volt méltó e világ” című pályázat győztes pályaműve sikerrel jeleníti meg Debrecen történetének egy korszakos epizódját, a hitélet és az életforma eme próbatételét, s mindezt azáltal, hogy a makrotörténeti események hátterében bemutatja a közélet és a magánélet feszültségét.

A Menekülők és a történelem

Ali temesvári pasa 60 ezer fős serege 1660 nyarán megkezdi Erdély kapujának, Váradnak az ostromát. Miután a várvédők megadják magukat, a pasa betartja korábbi ígéretét: biztosítja az Erdélyi Fejedelemség jogait és a város lakosainak ingóságaikkal együtt szabad elvonulást engedélyez. Augusztus 29-én kétszáz szekér indul menekülőkkel Debrecen felé, s köztük van a váradi református kollégium közel száz diákja kiváló professzorával, Martonfalvi Györggyel. A maga is válságos helyzetben lévő debreceni iskola befogadja a menekülőket. A két kollégium egyesülésével válik Debrecen Kollégiuma az „ország iskolájá”-vá. Erre a szerepre a váradiak áttelepülésén túl további szomorú történések is predesztinálják: a gyulafehérvári fejedelmi akadémiát már korábban feldúlta a török; 1659-ben Kolozsváron elhunyt Apácai Csere János, a század legjelesebb magyar pedagógusa, s végül 1660 áprilisában örök nyugalomra hajtotta fejét Lorántffy Zsuzsanna, a sárospataki kollégium patrónája is. Ez a történelmileg hiteles eseménysor képezi a Menekülők című dráma hátterét, kiemelve belőle a Várad elestét követő három nap debreceni eseményeit. Főhőséről, Lippai Sámuelről csupán annyit tudunk bizonyosan, hogy a városi első prédikátorságra emelkedő Komáromi Csipkés György tanszékét megörökölve rövid ideig Martonfalvi professzor elődje a Debreceni Kollégiumban. Környezete úgy tudja, hogy feleségétől elvált, de mire a váradiak Debrecenbe érnek, ő már nyomtalanul eltűnt.

Győri L. János

A néző színháza

A színház – bármilyen darabot állítana is színpadra – egy közös, azaz a mi történetünk elmondásának a lehetőségében bízik. A próbafolyamat kezdetén, a színpad üres terében – önmagunk középre állításának eme szédületes zérus pontján – minden szó ismeretlenné és jelentés nélkülivé válik. Vajon mi a valódi, meg- és átélhető tartalma annak a szónak, hogy „bizalom”, vagy „otthon”, vagy „szeretet”, vagy „áldozatvállalás”? Vajon hogyan juthat egy közösség békességre önmagával? Még ez a szó is: „Debrecen” mintegy elölről kezdődik a színpadon, teljességgel ismeretlenné kell válnia tehát ahhoz, hogy a néző jelenidejében ismét értelmet nyerjen.

Minden szóban önmagunkat mondjuk ki; nincs szó, amely ne mondaná ki a beszélőt.

A színháznak nem áll módjában történelmi szituációkat „tisztázni” vagy homályosnak tűnő történeti kérdésekben igazságot tenni, hiszen csupán az ember érdekli, egészen pontosan a „minimálisan emberi”: azok a döntések, amelyek bennünket etikai lényekké tesznek. Tehát szabadokká, bármibe kerülne is. Nem győztesnek és nem vesztesnek kell lennünk elsősorban, tanítja például Shakespeare, hanem szabadnak. Aki nem etikai lény – ítéleteiben, vágyaiban, tetteiben –, győztes lehet ugyan, de megszólítható ember biztosan nem. Kik vagyunk „mi” és kik az „ők”; hogyan viszonyul egymáshoz az „én”meg a „mi”; miből nyerjük önazonosságunk legfőbb elemeit; mit tekintünk identitásunk meghatározó forrásának; mit fedezünk fel önmagunkról a felénk forduló másik ember tekintetében? – a színház laboratóriumában, ha szerencsések vagyunk, ezek a kérdések szólítanak meg bennünket.

Ősbemutató – előzmények nélküli színmű: nincs ennél tisztább és kiszolgáltatóbb helyzet. Nem áll rendelkezésre korábbi tapasztalat, amire támaszkodni lehetne, nincs korábbi siker vagy bukás, ami mintául vagy tanulságul szolgálhatna.

Szándékunk szerint az előadás egy példázatot állít elénk: nem időutazásra hívjuk tehát a nézőt, hanem egy példabeszéd közös megfejtésére. Meggyőződésünk, hogy a színház a közös gondolkodás kitüntetett tere: az előadás nem a színpadon, hanem mindannyiunk lelkében fejeződik be.

Visky András

dramaturg