"Semmink nincs, csak a történetünk, és ez a legtöbb, amivel bírhatunk, erre kell vigyáznuk és ezt kell gazdagítanunk valahogy, nem a láthatóból áll elő a látható, hanem bizony a láthatatlanból…” 

“Mindent megjegyzek és majd mindent megírok, ha eljön az ideje, ezzel vigasztalom Anyánkat, amikor rajtakapom a síráson, a megírokat a megbosszulok szinonimájaként használom, nem tudva, mit beszélek…” 

Az Író két éves volt, amikor 1956-ban református lelkész édesapját, Ferencet huszonkét évi börtönbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Édesanyjával Júliával, valamint hat nagyobb testvérével egy Duna-delta környéki lágerbe, a romániai Gulagra telepítették ki. Velük tartott Nényu, egy angyalszerű lény, aki cselédlányként került a családhoz, és önkéntes sorsközösséget vállalt velük. 

Az apát végül hat év után kiengedték. Az előadás ezt a hat évet sűríti, a legkisebb fiú immár felnőtt Íróként idézi meg a lágerélet nyomorúságos küzdelmeit, és rajzolja újra meg újra az elmosódó apaképet; valamint a nyolc éves kisfiú és az édesapa katartikus újra-találkozását.

Megrendítő történet egyrészt az otthon és az apa elvesztéséről, a száműzöttségről, meghurcoltatásról, kényszermunkáról, a puszta létért való küzdelemről, másrészt a családi szeretetről, a nők földöntúli erejéről, a minden racionalitást nélkülöző hitről és a gondviselés megtartó erejéről.