Mi, akik ebben a jelenben vagyunk résztvevők, valahogy élünk is, meg nem is. Ma már nem lehet újat mondani. Az ismétlés unalmas, és unalmas a tárgyilagosság, sőt a személyesség is unalmassá vált.

Az ember élete során nem nagyon csinál mást, mint ismétel. Mi emberek életünk során leginkább egymás traumáira licitálunk.

Ez az előadás nem tesz ígéreteket és nem magyarázkodik. Nem akar több lenni, mint ami: egy kollázs. Kollázs a korról amibe évezredek óta folyton beleszületünk, a sutaságainkról, ahogy elbeszélünk egymás mellett, figyelem- és szeretetéhségünkről.

Vakság az, amikor nem látunk, és vakság az is, amikor nem akarunk látni. A szem előtti vízfüggöny lehet választás kérdése is. Csalás nélkül senki nem tudja felidézni a saját tenyerén végigfutó vonalakat.

Emberszerű alakok, összezárva egy térben. Az emberszerűségen kívül nem történik semmi.

– Néha azt álmodom, hogy látok.

– Én csak akkor látok, ha álmodom.