„Hölgyeim és uraim! Önök most egy operát fognak látni. És mivel ez az opera úgy lett kitalálva, ahogy azt a koldusok elképzelik, illetve mivel olyan olcsónak kellett lennie, hogy még a koldusok is megfizethessék, a címe: Koldusopera.”

A Dreigroschenoper ősváltozata, John Gay 1728-as zenés balladákkal teletűzdelt műve valószínűleg minden idők első musicalje. A szerző a kor vezető politikusainak állított benne emlékművet, olyant, hogy nem köszönték meg. Nem is nagyon volt miért: Gay The Beggar’s Operájának karakterei a kor néhány valóságos eseményét, illetve szereplőjét idézik meg, azt állítva róluk, hogy nem csak a kiváltói, de haszonélvezői is a kor legendás nyomorának, és e legendás nyomor köré szervezett közintézményeknek.

Ugyanígy járt el pontosan kétszáz évvel később Bertolt Brecht is: 1928-ban, a Weimari Köztársaság fénykorában – mely fénykor, mint később kiderült, a bukás előszobája volt. Nekirontott mindenkinek, gazdagnak, szegények, a törvényenkívülieknek és a törvény őreinek egyaránt. De megkapták tőle a magukét a nők és a férfiak, ezek az egymás húsára ácsingózó izgága javíthatatlanok is. A világraszóló sikert Kurt Weill egy új zenés műfaj megteremtésével, Brecht egy új színpadi formával és az éles társadalomkritikával indokolta.

A Koldusopera megírásakor mindössze harmincéves, de szemtelenül nagyképű Bertolt Brecht valóban radikálisan újat állított előadásaival. A színészeinek azt mondta: Mutassátok meg, hogy megmutattok! A nézőinek pedig azt: Ne vágjátok már ezt a romantikus képet! Nehéz is lenne túlromantizálni, amikor Bicska Maxi, London sztár-bűnözője a függöny elé lép, és így énekel az öltönyös nagyérdeműnek:

Ne mondd nekünk, hogy szép a tisztes élet,

És minden gazság elkerülhető:

Mit ér a szó, ha nincs hasunkban étek,

Előbb zabáljunk, mert ez itt a fő.

Mi jók legyünk, ti jóllakottak – ez derék,

De értse végre minden jómadár,

Mert ezt már csűrni és csavarni dőreség:

Előbb a has jön, aztán a morál.

Bertolt Brecht 1898-ban született Augsburgban, egy szoftbajor (tájszólásuk van, de Lederhoséhez csak jelentősebb népünnepélyek esetén folyamodnak)  kisvárosban, ami az égvilágon semmiről sem nevezetes, legfeljebb Brechtről – és a Fuggerekről, a német középkor hírhedett bankár-dinasztiájáról, a gazdagság és hatalom szinonimáiról, akikhez képest a Rothschildok snorrerek (jiddis szó, koldust jelent, illetve nem is koldust, inkább olyasvalakit, akinek különbözeti vizsgát kéne letennie, hogy koldus lehessen). Bár nem valószínű, hogy Brecht ezért írta volna a Koldusoperát.

Egyébként nem is ő a szerzője, ő csak átírta egy angol, bizonyos John Gay Koldusoperáját, aminek 1728-ban volt a bemutatója, és a kor vezető politikusainak állított benne emlékművet, olyant, hogy nem köszönték meg. Nem is nagyon volt miért: Gay Koldusoperájának szereplői a kor néhány valóságos eseményének, illetve szereplőjének állítanak örök emléket, azt állítva róluk, hogy nem csak a kiváltói, de haszonélvezői is a kor legendás nyomorának, és legendás nyomora köré szervezett közintézményeinek.

Ugyanígy járt el, pontosan kétszáz évvel John Gay után, Bertolt Brecht is: 1928-ban, a Weimari Köztársaság fénykorában, mely fénykor, mint később kiderült, a bukás előszobája volt. Nekirontott mindenkinek, gazdagnak, szegények, a törvényenkívülieknek és a törvény őreinek egyaránt: de megkapták tőle a magukét a nők és a férfiak, ezek az egymás húsára ácsingózó izgága javíthatatlanok is. John Gay librettójában, ha már csak nyomokban is, de akad még valamiféle harmónia, a nők cukik, és a király végül megkegyelmez – Brechtnél ilyesmiről már szó sincs. Brechtnél, legalábbis a Koldusopera Brechtjénél mindenki görény. Igaz, ennek ellenére úgy is végzik, mind egy szálig.