a darab
A darab az 1600-as évek első felében, az angol polgárháború idején játszódik, szerepelnek benne valóságos szereplők és kitalált figurák, megtörtént eseményekre hajazó történések és fantáziaszülte fordulatok. A lényeget tekintve fikció az egész. A nyelvhasználatot is ez jellemzi: archaikus és mai kifejezések, illetve míves költészet és alpári-mocskos nyelv keveredik. Mindez abból is következik, hogy Barker drámájában találkozik, és egymásnak feszül a mesterkélt formákba csomagolt valóság és a leplezetlen, brutális szókimondás.

a történet
A sztori alapja az, hogy 1661-ben II. Károly angol király parancsára Oliver Cromwell lordprotektor, John Bradshaw jogtudós, valamint Henry Ireton tábornok holttestét exhumálták, és az élettelen testeket Londonban lefejezték. Az özvegy, Lady Bradshaw elhatározza, hogy visszaszerzi férje testének darabjait, és méltón eltemeti a férfit. Az asszony elindul egy végtelen úton, elkezdődik kálváriája egy felégett országban, ahol értékrend, erkölcs darabokra hullott, és ahol minden viszonylagos. Mert mi a győzelem és mi a vereség egy olyan világban, ahol nincs jó és rossz, nincs fent és lent, nincs igen és nem. Mi a győzelem ott, ahol minden mindegy?

a rendező
Howard Barker szerint a zenés vígjáték a művészet egyik legerőszakosabb formája. Szerintem is. Nem azért, mert a zenés vígjátékok mind rosszak – néhány közülük nagyon jó – hanem mert a csordaszellemre épülnek.
Barkert nem érdekli az olyan színház, ami mindenkiből azonos reakciót akar kiváltani. Nem úgy, mint a szivart rágó producert, aki egyszer azt mondta valamelyik rendező ismerősőmnek, hogy „majd ha a közönség állva tapsol, mert jól sikerült az utolsó szám, akkor visszük az előadást New Yorkba.” Éppen ellenkezőleg: Barker szét akarja tördelni a közönség reakcióit; olyan darabokat hoz létre, amelyek folyamatosan kikezdik prekoncepcióinkat, színházi ízlésünket és erkölcsi ítéleteinket. Szerintem nincs két ember, akinek egy Barker-darab ugyanazt az élményt adja.
Amikor 2005-ben a Hamletet rendeztem a Bárkán, meghökkentem, milyen sokféle reakció érkezett a közönségtől. Abban persze alapvetően egyetértettek, hogy „érdekes” volt az élmény, de úgy tűnt, nagyban különböztek egymástól azok a mozzanatok, amikről az emberek beszéltek – és az is, amit azokról gondoltak. Valami hasonló történt, amikor megismételtem a kísérletet Angliában. Ott még tovább mentem: még inkább szabadon engedtem a közönséget, hogy mindenkinek saját reakciói legyenek. Mivel szinte minden alkalommal más térben játszottunk, és hagytuk a nézőket, hogy maguk oldják meg az előadódó problémákat, gyakran megtörtént, hogy egyesek olyan részeket láttak vagy hallottak, amiket mások nem. A színházban ez általában az amatőrizmus jele, nálunk viszont tudatos döntésből fakadt, amiből érdekes következmények származtak. Az embereket zavarta, hogy lemaradtak valamiről, de megértették, hogy részben ez a cél, ezért egyre inkább értékelték azokat a dolgokat, amiket elcsíptek. És ez, úgy tűnt, arra inspirálta őket, hogy saját magukra hagyatkozzanak, és rájöjjenek: csak tőlük függ, mit látnak és hallanak, tehát az is, hogy azt hogyan értelmezik.
Amikor először elolvastam a Győzelmet, tudtam, hogy meg kell rendeznem. Van egy sajátos görcsös érzés, amit bizonyos darabok belőlem kiváltanak. Ez gyakran abból az élményből következik, hogy nem értem meg teljesen, amit olvastam. Nem a történetről beszélek; a Győzelem olvasásakor sem volt gondom azzal, hogy kövessem az eseményeket. Azt nem értettem, hogy mit akar az egész jelenteni. A nyelvezet elliptikus és többértelmű, a figurák kiszámíthatatlanok, az események nyugtalanítóak. A végére érve, megrázva és ihletetten, még mindig nem tudtam, hogy mit akar mondani a darab.
Az, hogy a kérdés zsigerből felmerül, jelzi azt az áramlatot, amivel szemben Barker úszik. Ezt a kérdést általában az „üzenetre” értjük, aminek lehetőleg valamilyen kortárs „vonatkozása” van. Ez igaz a darabok írására és színpadra állítására is: ha valaki egy Shakespeare-en dolgozik, piros pontokat kap a kultúra őreitől, ha világossá teszi, milyen jól alkalmazható a darab valamilyen modern problémára (Irak, etnikai konfliktusok, szexuális intolreancia) – és igaz ez akkor is, ha ezek az összefüggések még egy hatéves számára is tökéletesen láthatóak volnának minden segítség nélkül. Ez valahogy – senkit nem érdekel, hogyan – arra lenne hivatott, hogy „nevelje” a közönséget.
Barker nem parazolja az időt ilyen marhaságra. Azt mondja, hogy a színház sokkal fontosabb annál, minthogy azt a társadalmi fejlesztésre használjuk. Számára a színház nem eszköz egy bizonyos cél eléréséhez, hanem maga a cél. Szükségünk van rá - és kész.
Amikor olvastam (és újra meg újra elolvastam) a Győzelmet, tudtam, hogy meg kell rendeznem - és kész. Lehet, hogy emberként nem fejlődök, de ahányszor elolvasom, annyiszor érzem, amit Raymond Carver mondott, mikor befejezett egy Csehov-novellát: kész vagyok, „készebb” vagyok élni. Tim Carroll