Írások

A szerzők azóta sem dolgoztak közösen új művön. Ezúttal ismét együtt jegyzik az épp 140 éve írt Carlo Collodi mese musicalváltozatát.
A világszerte ismert sztorit Benedek Albert, Keresztes Tamás és Kovács Krisztina fogalmazták újra. Persze kérdés, ki honnan ismeri? Korosztályom és gyermekeik talán még a mesekönyv olvasásából vagy a diafilmekből. De unokáink közül legtöbben inkább már a Walt Disney-filmből. Én azonban – és talán nem kevesen – a Kaposvári Csiky Gergely Színház legendás 1978-as változatát tartom jó emlékezetemben. Az előadást a fiatal Ascher Tamás rendezte. Versek: Kormos István, zene: Székely Iván. Alig volt még video, pláne nem net és elektronikus kütyük, mégis „slágerré” lett Pinokkió dalocskája: „Világot járni vágyok, semmi mást nem kívánok: csak jó nagyokat enni, inni, aludni, menni, gondtalanul tekeregni…”. Azóta sem ment ki a fülemből a dal. És kép-emlékezetemből Pogány Judit/Pinokkió zseniális diszharmonikus mozgása sem. A látványt, benne a ruhákat akkor ott Pauer Gyula tervezte. Pl.: Pinokkió testének látszó részei festett fabábú-alkatrészek voltak. Ebből Pogány kidolgozott egy adekvát báb-mozgás koreográfiát. Ebben segített neki faklumpája, amivel a ritmust adta az egyetlen hegedűvel kísért előadás fődalához.
De van egy számomra – és gondolom/remélem a színházba járók számára is – egy megkapó és aktuális másik főüzenet is. A közösség ereje, a meséért és a mesén túl. A Vígszínház társulatának közös vállalása: a Keresztes Tamás által kitalált rendezői/tervezői szcénákat és lélegzetelállító szcenikákat alázattal, „játszva teljesíteni”, sőt abból a varázslatot együtt megcsinálni. A „kép” látványos, tartalmas, nem is szeretnék sokat lelőni ezekből – nem lenne fair.
Az egész előadás látványát elemeli, a színpad földjére szabott guruló dinamikáját bravúrral ellensúlyozza a meleg levegővel működő, áttetsző, többször belülről gyertyafényes lebegő medúza-buborékok tánca. Azt írtam előbb, hogy a Vígszínház Pinokkiója lírai előadás. Ennek az esetleges – a járásokba a medúzákat bravúrral terelő – varázs-technológia az egyik erős, stílusalkotó eszköze. Az eredmény a lenyűgöző vizuális élmény: illanó gyerekkor, tűnő élet közérthető költői jelképe.
A fent említett eredeti szándék érdekében megszülettek a sláger-gyanús dalok is. Egy: „Az élet szép, ha van palacsin, ha van palacsinta, az élet jó.” Sokat hallhatjuk még. És érdemes a nem túl bonyolult gasztronómiai receptet/metódust megfogadni. Gyereknek, szülőnek nem kell félnie, attól hogy zoomorf átalakulás áldozatai lesznek. Hiszen a fináléban Pinokkió sem változik át ember-kisfiúvá.
A padlás, a Pál utcai fiúk vagy éppen a privát nosztalgiámból előbújt kaposvári Pinokkió évtizedeket túlélő sikere garancia arra, hogy erre a műfajra kitartóan berendezkedett szemünk- fülünk.