Mindig színigazgató szerettél volna lenni? – teszem fel a banális kérdést, mert tudom, hogy Lábán Kati eredetileg bölcsész volt, majd végzés után a Színművészetire jelentkezett.
     –   Angol szakon végeztem és bent maradtam a tanszéken, majd onnan  ösztöndíjjal Amerikába kerültem, ott végeztem a Theatre Arts-on. Mivel itthon nem írtam meg a doktori disszertácíómat, nem végeztem el amiért a tanszék kiküldött, nem számíthattam egyetemi karrierre és persze a színház izgatott. Így elküldtem minden színháznak a jelentkezésemet, hogy itt vagyok, rendezés, asszisztencia, színészet, minden érdekel! A szolnoki színházból Paál István válaszolt, ott ismertem meg Takáts Katit, Vallai Pétert, akikkel később a Szkénében dolgoztam együtt. Hamarosan rájöttem, nem való nekem a nagy színház, 1 év után tovább mentem Kecskemétre.

Akkor volt ott igazgató Jancsó Miklós?
     –   Igen, engem rendezőnek szerződtetett, de leginkább asszisztensi munkákat bízott rám, a rendezői ötleteimnek nem adott teret. A Szkénében Regős János nyitott volt a kezdeményezéseimre, így a kecskeméti évek alatt bedolgoztam magam. Dobay Dezsővel különleges előadásokat csináltunk, Beckettet, Dosztojevszkijt, ott dolgozott Hobó, a 180-as csoport, Somogyi Pista. a vele való konfliktusom mutatott rá, hogy kell egy önálló hely nekem. Főpróbám volt, Pistának meg dobolási mániája, kvázi szétdobolta a főpróbát. Az én zeneszerzőm, Melis László nagy veszekedésbe keveredett vele. Szerencsémre lehetett pályázni Soros ösztöndíjra és nyertünk 2 millió forintot  színházalapításra. Jártuk a várost Rácz Magdival, Dobay Dezsővel, néztük a helyeket és akkor találtunk rá erre a pincére, ez 1987-88-ban lehetett. Bementem a kerületi Tanácshoz, – akkor még az volt – és mondtam az ügyintéző hölgynek, hogy találtunk egy használaton kívüli pincét és színházat akarunk csinálni. A kedves hölgy mondta oké, akkor kiutalja – akkor ez még így ment – totálisan ingyen. Gyakorlatilag 12 fős társulatunk volt, jó kis banda, hetente négyszer póbáltunk közben mindent csináltunk, amihez nem kellett szakképesítés, vízhez, villanyhoz, gázhoz nem nyúltunk, festettünk, pakoltunk, meszeltünk. Hatalmas szerencsénk volt az első bemutatónkkal, Gombrowicz  Operetka című darabjával nyitottunk 1990. március 14-én. A darab nagyon összetalálkozott akkor a korszellemmel és valahogy elterjedt a híre a városban és meghívást kaptunk az edinburghi Fesztíválra, Lengyelországba, Romániába. Ilyen fantasztikus kezdés után itthon bemutattuk Weöres Bolond Istók-ját, Kafka Amerika című regényéből készült adaptációt „Vágy, hogy indiánok lehessünk” címmel, ezzel megint meghívást kaptunk Edinburghba, onnan  Amerikába hívták kis társulatunkat, ez tartott 1994-ig. Kint szárnyaltunk, itthon meg nem nyertünk pályázatot, a színészek szanaszét próbálkoztak és el is mentek, volt aki nagy színházhoz, például Huszár Zsolt, Baksai Imi, mások meg otthagyták a szakmát, gyakorlatilag szétesett minden.

Akkor Te igazgatója voltál a színháznak?
     –   Egyesületként működtünk és az egyesületi tagok engem bíztak meg a vezetéssel. Volt 8 év, amikor nem voltam a színháznál, 1988-ban és 1995-ben szültem egy-egy kislányt. A színház teljesítménye hullámzó volt és akkor jött Balkay Géza, igazi társulati ember, gyakorlatilag mindent megrendezett, amit nem játszott el, én színészként funkcionáltam. Szárnyaltunk. Újabb krizis, 2006-ban meghalt Balkay Géza és én akkor teljes depresszióba estem. Úgy éreztem nincs értelme semminek, a társulat megint szétesett. Én elmentem angolt tanítani, filmeztem, elkerültam az RS-ből, saját döntésem volt. Dobay, gyerekeim apja lett az igazgató. 2014-ben meghalt Dobay Dezső, akivel együtt alapitottuk a szinházat, a társulat visszahívott, míg távol voltam terapeutának tanultam, a Napkör Alapítványnál kezdtem el dolgozni, személyköpontu viselkedés és kognitív terápia a területem és drámaterápia

Felszabadultnak érezted magadat? Szabadságot adott az új tevékenység?
     –   Igen, ezt nem lehet abbahagyni és most megint úgy érzem, hogy hátrább kéne lépnem, 74 éves vagyok, a nagyobbik lányom Dobay Janka itt dolgozik, Csáki Rita Nagy Feri már mindent tud, biztos hátteret jelentenek, úgy a pályázatírásban, mint a működtetésben, hangban, fényben egyaránt. Megint összejött egy olyan társulat, akikkel bemutattuk Shakespeare Titus Andronicus-át vagy egy kortárs darabot a Titkos menetrendet.

Ki választja ki a darabokat?
     –   Leginkább én, de ha valaki ajánl egy nekünk illőt, elfogadjuk. Próbálunk tükröt tartani, nem véletlen a háborús Shakespeare darab. Pályázati elvárásoknak és határidőknek is eleget kell tenni. Tervezzük a  Magyar Electra  bemutatását. Kicsi rétegszínház vagyunk, álláspontunk szerint fontos, hogy kortárs szerzők darabjait lássák a nézők meg valami unikum is legyen, amit  még máshol nem játszanak. Soha nem volt szempont, hogy kvázi a közönséget szórakoztassuk. Ami nem profilunk, azt nem fogadjuk be. Olyan is van, hogy például Menszátor Héresz Attila, bármit rendez, itt a helye.

Honnan van a színházimádatod?
     –   10-12 éves koromban már írtam verseket, sőt színdarabot is. A Veres Pálné gimnáziumba jártam, Ugrin Márta néni vitt bennünket színházba és a könyvtárba hívott kortárs költőket, Pilinszkyt, Nagy Lászlót. Egyszer a Kossuth klubba mentünk Latinovits Ady estjére. Ez olyan élmény volt, hogy a mai napig kiráz a hideg, ha visszagondolok rá, akkor azt gondoltam, semmi másnak nincs értelme!

Mégis a Bölcsészkarra jelentkeztél!
     –   A szüleim nem nagyon támogatták a színház mániámat, annak ellenére, hogy voltak az őseim között olyan híres művészek, mint Lábán Rudolf, a táncos, de őt mindig fekete bárányként emlegették a családban. Anyám nem nézte jó szemmel , ha olvastam, titokban, elbújva tehettem csak, véleménye szerint egy lány menjen férjhez, vezesse a háztartást, szüljön gyerekeket. A gimnáziumban tanultunk angolt, 16 éves koromban au pairként néhány hónapig Angliában vigyáztam 2 gyerekre, utána letettem a nyelvvizsgát. Az angol egész életemben háttérként ott volt, mint megélhetési lehetőség, éltem is vele, amikor szükségem volt rá.

Említetted, hogy nem érezted jól magad nagy színházban, kipróbáltad, túl sok volt?
     –   Nekem a kisebb közösség „áll jól”, átlátható, szeretet közösség. Nemrégiben rendeztünk egy adománygyűjtő estet, jó volt látni, mennyien léptek fel, hogy szükség van ilyen kicsi színházra, kicsi ékszerdobozra. Mindig jönnek új kihívások, vajon nyerünk-e pályázaton, ha nem nyerünk, akkor is megcsináljuk a bemutatót. A darabok keresésénél az is számít, hogyan lehet kiosztani a szerepeket, és akkor jelentkezik a Széles Laci, nagy megtiszteltetés, és a Köpönyeg-re már nem lehet jegyet kapni. Amikor 2014-ben visszajöttem, eléggé tájékozatlan voltam, hogy mi van a Független szcénában és akkor  meghírdettünk egy fesztivált. Rengetegen jelentkeztek,  innen indultak például Jászberényi Gáborék, akik most a Dantét  csinálják közösségi alkotóterükben.

Azt gondolom, nyugodtan mondhatjuk rád, hogy színházcsináló vagy.
     –   Támogató vagyok, szeretem az ismeretleneket, nem kell feltétlen befutottnak lennie a színésznek és tekintheti ugródeszkának is a mi helyünket. Megnézem a műsorát, lehet, hogy színpadra kerül, de lehet, hogy nem idevaló, nem tudja kialakítani a maga közönségét, akkor egyszerűen elmegy. Mindig vannak újabb társulatok, iskolák is próbálkozhatnak. Neves  művészek is szívesen jönnek, sokat játszott itt Igó Éva, Margitai Ági, Börcsök Enikő, Vallai Péter, Csákányi Eszter Brecht-estje volt nagyon sikeres, most Kocsis Judit is játszik nálunk.  Arra is van lehetőség, hogy különböző színházakban játszó művészek, akik nem dolgoztak egy társulatban, itt összeálljanak egy-egy darabban. Nagy reveláció volt, amikor Csuja Imre játszott itt Vallai Péterrel, Dobay rendezte.

A műsortervet Te állítod össze? Hány új előadásotok van egy évadban?
     –   A színház állandó mozgásban van, mindig valami újat hoz, 4-5 új bemutató  szokott lenni és persze vannak vendégelőadások is. A közönség fogadtatásától függ, hogy mennyit tudunk játszani. A 11-es kórterem, Csáki Rita rendezése, a századik előadásához közeleg. Teljesen kiszámíthatatlan a hatás, ugyanakkor ha egy gyönyörű előadás nem találkozik a nézői igényekkel le kell vennünk műsorról. Vannak angol  nyelvű előadásaink is, Harold Pinter, sok angol tanár hozza a diákjait.

A színházat megcsináltad, vannak-e egyéni terveid a jövőre nézvést?
     –   Szeretnék egy kicsit hátrébb lépni. Remek, önálló munkatársaim vannak, a folytatás biztosítva van és én itt vagyok a háttérben, ha segíteni kell. A kisebbik lányom gyermeket vár, nagyon szeretnék babázni. Pest közelben lakom egy csendes kis faluban, meg kell tanulnom lelassulni.

Hihetetlen gazdag, színes és szerteágazó az életmúved. Szerencsésnek érzed magad?
     –   Nagyon sok küzdelem van mögöttem, a gyerekkorom sem volt könnyű, de szerencsémre apai nagyanyám értette, hogy a kultúra a mindenem, jó könyveket adott a kezembe. Azért alapból egész életemben játszottam, szórakoztam, örömmel csináltam mindent. Szerencse, hogy nem volt fölöttem valaki, aki megmondta volna, hogyan kell csinálni színházat, szabad voltam. Nem volt könnyű előteremteni a színház finanszírozásához az anyagi hátteret. Most jól működik, hogy a nézők nem csak jegyet vesznek, de támogatnak is minket. Három kipróbált, régi munkatársam van, nélkülük nem működne a színház. Őket akarom helyzetbe hozni, hogy biztos jövedelemmel  dolgozhassanak.