Láng Annamáriát, Budapest-Bécs között ingázva csíptem el. Az első szó, ami eszembe jut róla, hogy egy, József Attila-i értelemben véve: európai nő. Harmonikus és megnyugtató a jelenléte, kisimult a létezése és a gondolatai. Egész-séget sugároz kívül-belül.
Elég nagy utat tettél meg Mátészalkáról Budapestig, majd pedig Bécsig, ami ma már a második otthonod. A Krétakör Színház megszűnése után, számos előadásban megfordultál Budapesten és vidéken, illetve több külföldi produkcióban is részt vettél.
Hogyan jött a Burgtheater felkérése, melyben társulati tagságot ajánlottak számodra?
– Luzernben játszottam a Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése alapján készített monodrámát német nyelven, amelyet a Burgtheater két dramaturgja, majd az intendáns is megnézett, ezután ajánlottak számomra szerződést. De azért ez nem ért teljesen váratlanul. Mundruczó Kornél már említette nekem korábban, hogy tervben van egy új előadása a Burgtheaterben, amit velem képzelt el. Ezenkívül, volt a színháznak egy dramaturgja, akivel korábban Zürichben dolgoztam, és az ő listáján is szerepeltem. Ráadásul, akikkel a Dosztojevszkij előadást készítettük, a következő évben a Burgban A Mester és Margarita rendezésre készültek, és engem kértek fel Margaritának. Tehát különböző listákon voltam rajta és ez így együtt nagyon erős ajánlás volt. A Burgtheaternek pedig szüksége volt külföldi színészre, mert az új koncepció fontos része, hogy nemzetközi társulatot szeretnének létrehozni.
Lehet, hogy buta kérdésnek tűnik, de talán érted, miért merült fel bennem. Mennyire volt egyértelmű, hogy elfogadod ezt a felkérést?
– Az, hogy ezt el kell vállalni, nem volt kérdés. Nem gondoltam ugyan bele, hogy ez akár több évre szóló szerződés is lehet. A többiekkel ellentétben én akkor csak egy évre szerződtem. Pont azért, hogy megnézzem, hogy milyen is ez belülről. Az is biztonságot adott, hogy pontosan tudtam, kikkel és mit fogok próbálni. Ezért nem voltam megijedve. Ha tudtam volna akkor, amit azóta tudok, hogy micsoda presztízse van egy ilyen szerződésnek, hogy milyen munkával, mennyi feszültséggel jár, hogy milyen súlya van, akkor nem tudom, hogy bele mertem volna vágni. Ezeket én mind nem tudtam, így sokkal inkább egy kaland volt számomra. Egy olyan lehetőség, amit volt kedvem kipróbálni.
Miután leszerződtél, elég hamar jött a pandémia.
– Igen. Két bemutatóm megvolt már akkor, de a másodikat csak néhányszor tudtuk előadni. Onnantól nagyon sporadikusan (elszórtan) tudtunk játszani, de próbálni végig próbáltunk, mindenféle biztonsági előírásokat betartva. Mivel nem tudtuk, mikor lehet újra nyitni, ezért a produkciók készítése nem állt le. Négy hónap volt csupán, amikor minden befagyott, de az évadtervet, előadások nélkül, így is tartani tudtuk, elkészültek a tervezett bemutatók.
Pesten élsz, ingázol Bécsbe előadásokra, próbákra. Egyszer azt nyilatkoztad, egy külföldi turné előadás kapcsán, hogy az embernek idő kell, hogy meg tudjon érkezni a lelke egy másik kultúrába. Hogy érzed, megérkezett a lelked?
– A negyedik évadomat kezdem a Burgtheaterben, és most tudom azt mondani, hogy otthon vagyok a színházban, konkrétan nem tévedek el a hatalmas épületben. Mostanra múlt el az az érzet is, hogy más lennék, mint a többiek. 3 évig folyamatosan hendikepesnek éreztem magam. Ez elmúlt. És most, hogy már ennyi munkát beletettem, nem szívesen adnám fel. Most már lehet élvezni.
Meg lehet fogalmazni, hogy ez mitől múlt el?
– Ezt leginkább magamban kellett meggyúrni. Mindaz, amit elmondtam, sosem volt éreztetve, csak bennem volt így. Nekem ennyi időmbe telt, amíg rájöttem, hogy nincs itt semmiféle hendikep. Hogy bár nekem tízszer annyi munka megtanulni egy szöveget, viszont ott van a pozitív hozadéka is, hogy van egy másik nyelv, és abban is otthon vagyok. Szóval csak nyerni lehet. Emellett az volt talán a fordulópont, amikor rájöttem, hogy most már én is kérhetek. Hogy teljes joggal vagyok ott, és lehetnek nekem is művészi igényeim. És azt is megértettem, hogy fontos vagyok a számukra.
Mintha, a Krétakör után, most újra megtaláltad volna a helyed?
– Én nagyon jól érzem itt magam. Élvezem, hogy saját magam dönthetek dolgokról, hogy saját magam tehetek a fejlődésemért. Megvan az önállóságom, amit a színház – bármennyire is nagy és üzemszerű, – de megad nekem. Úgy látom ezt a helyet, mint egy elit színházi ügynökséget, ahol persze teljesíteni kell, amit az ember vállalt, de cserébe megkeresik neked azt a rendezőt és azokat a partnereket, akikkel te a legjobban tudsz együtt dolgozni. Egy 72 fős társulatról van szó, ahova nem nagyon hívnak vendégművészeket. Tehát a társulat tagjaira keresnek a dramaturgok darabokat és hívják meg a világ legjobb rendezőit. A szereposztásokat is a dramaturgok javasolják, akik nagyon jól ismerik a társulat színészeit, ezért a rendezők általában el is fogadják az ő ajánlásaikat.
Ezt hogyan lehet a gyakorlatban megvalósítani egy 72 fős társulatnál?
– 4 játszóhely is van a színházban, így eloszlanak a színészek a produkciókban. Ezért nincsenek annyira túlterhelve, mint Magyarországon. Például, az én korosztályomban, akinek gyermeke van, - ezt figyelembe szokták venni -, egy évadban 2 új produkcióban próbál. Ami azt jelenti, hogy nekem havonta általában 7-8 előadásom van.
Mennyire rendelkezik a színház a színészek egyéb vállalásai felett?
– Van egy kölcsönös tisztelet. A színészek is tiszteletben tartják azt a műsorpolitikát, amit a színház folytat. De a színház is igyekszik tiszteletben tartani a színészek kéréseit.
A Krétakör egy nagyon erős, zárt közösség volt, ahol szinte 0-24-ben együtt élt a társulat. Bár most is egy társulathoz kötődsz, mintha itt sokkal lazább lenne a személyes, emberi kapcsolódás. Ez igény is benned?
– Valóban a Krétakörben az együtt létezés nagyon szoros volt, és számomra egy picit levegőtlen is. Olyan, mintha most lennék igazán a közegemben. Szabadon, távolságot tartva élünk. Amikor összejövünk a próbateremben, nagyon koncentrált, egymásra figyelő, egymást tiszteletben tartó munka folyik, majd mindenki megy az útjára, és másnap újra találkozunk. Valahogy nem sűrűsödik be úgy a levegő, nem válik fullasztóvá. Ez nagyon kellemes munkakörülmény számomra.
Mennyire tud egy színész ösztönösen létezni a színpadon, ha nem az anyanyelvén játszik?
– Nem érzem, hogy ezáltal távolság lenne a szerep és köztem. Az érzelmi, gondolati töltet, ahogyan egy szerepet játszom, semmiben nem csorbul azért, mert nem magyarul beszélek éppen. A nyelv számomra csak egy forma. Egyébként elkezdtem megszeretni az idegent nyelvvel való munkát. Azáltal, hogy nekem sokkal hosszabb időbe telik a felkészülés, el tudok bíbelődni egy-egy szóval, amit egy magyar szöveggel nem tennék meg, mert az automatikus. Itt minden egyes szóval meg kell küzdeni. Emellett, ez a másik nyelven való játék új érzelmeket is kinyit. A más nyelvi környezet, az, hogy másképp artikulálok, valójában gazdagítja az identitást. Veszítek is, nyerek is egy csomó dolgot.
Mennyire befolyásolja a nyelvhez való viszonyodat, hogy éppen milyen szerző anyagával dolgozol? És hogy viszonyulnak az akcentusodhoz az egyes rendezők?
– Persze az alapanyag is hoz magával egyfajta lelkületet, de meghatározóbb a csapat összetétele, hogy kik rendezik és milyen esztétika mentén gondolkodnak róla. A Mesél a bécsi erdőt Johan Simons, holland rendező rendezte. Nagyon érdekes, leegyszerűsített fekete-fehér világa van, ahol a szereplők, pont mint a Ödön von Horváth jéghideg mondatai, mozdulatlanul állnak a térben. Szinte csak a mondatok tartják az egész előadást. Ő például szerette a magyar akcentusomat, és kifejezetten kérte, hogy ne tegyek ellene, mert számára ez a Monarchia világát hozza be a színpadra. Sokszor játszanak ezzel a rendezők. Simon Stone a Gorkíj-adaptációjában kimondottan a magyar származásomra írta a szerepemet., itt az akcentusom hitelesíti a karaktert. A próbaidőszak alatt nyelvi coach segít, most pedig rájöttem, hogy a helyes hangképzést logopédussal tudom a legjobban tisztázni, a nyaram erről fog szólni részben.
Egy Edgar Allen Poe szövegeire építő előadásban is játszol. Ez is egy előre megírt darabból készült?
– Nem. Itt a próbafolyamat elején még nem dőlt el, hogy ki melyik szöveget mondja, és mely novellákat használjuk fel. Work in progress keretén belül alakult ki a végső előadás, vagyis egy közös alkotási folyamat volt, amiben egyébként sokat beszélek magyarul, mert az előadás nagyon zenei, és a rendezőnek fontos volt, hogy különböző nyelveken szólaljon meg a szöveg. Barbara Frey egyébként egyike azon rendezőknek, akivel régóta szerettem volna dolgozni. És egészen hihetetlen volt számomra, hogy most munkatársaim azok az alkotók, akiknek az előadásait mindig is csodálattal néztem.
Mennyire találod meg mindig a helyed az egyes produkciókban?
– Nagyon érdekes, amit nehéz volt nekem felfogni, hogy itt nem lehet nagy baj. Olyan szakmai színvonal van a színházban, hogy nem történhet meg, hogy olyan produkcióba tegyenek, amiben nagyon boldogtalan leszel. Mert nagyon magas az alap nívó, ami mindig adott. Persze van, ami ezen belül jobban sikerül, és van, ami kevésbé, de egy bizonyos szintet mindegyik megüti.
De hogyan lehet ezt mindig teljesíteni?
– Ami a rendezőket, színészeket, alkotókat ott tartja, ahol vannak, az az, hogy mindig elölről kezdik. Mindig úgy kezdenek el egy új produkciót próbálni, mint egy kezdő, azzal az izgalommal, félelemmel, szorongással. És ez mindenkire jellemző. Folyamatosan keresik és várják az inspirációt. Van egy nagyon-nagy különbség pl. a magyarországi rendezőkhöz képest, hogy itt nincsenek túlterhelve az alkotók. Nekik a megélhetésért nem kell évente öt előadást rendezniük. Ha egyet vagy kettőt rendeznek, az is elegendő.
Magában a próbafolyamatban látsz valami jelentős különbséget a magyar színházi tapasztalatodhoz képest?
– Van egy alapvető dolog, apróságnak tűnhet, ami szerintem teljesen meghatározza a munkát, mégpedig a szövegtudás és a pontosság. Itt már az első próbán mindenki tökéletesen tudja a szövegét. Így aztán van egy olyan alap, amire lehet építeni. Ez hideg szövegtanulás, nincs mögötte érzelem, nincs mögötte elképzelés, hogy ezt majd hogyan fogom játszani. Azt majd a rendező fogja hozzátenni. Mivel egészen különböző esztétikát képviselnek a rendezők, így nyitottnak kell lenni arra, hogy abból az adott szövegből mit akar formázni az adott rendező.
Említettél már pár külföldi rendezőt, de gondolom osztrák/német rendezőkkel is dolgoztál?
– Képzeld, eddig még nem. Próbáltam már bosnyák, észt, ausztrál, svájci és holland rendezővel, a következő bemutatómnak pedig amerikai rendezője lesz. Közülük páran egyáltalán nem beszélnek németül, mások anyanyelvi szinten. Úgy tapasztalom, a felkéréseknél a származás, akár a nyelv ismerete másodlagos a művészi, emberi kvalitáshoz képest.
Milyen feladatra készülsz éppen?
– Az Angyalok Amerikában című darabban fogok játszani, emellett nemsokára beugrom egy David Foster Wallace-íráson alapuló zürichi előadásba is, egy brüsszeli vendégjáték erejéig.
Magyarul már nem is tervezel játszani többet?
– Kértem a Burgtheater vezetését, hogy engedjenek kicsit haza, nagyon hiányzik, hogy otthon is dolgozhassak. Az Örkény Színházban, Kárpáti Péternél vállaltam el egy szerepet. De úgy érzem, hosszú távon nekem „Európában”, ebben a bábeli világban van az otthonom.
