Hogy számolsz el a világhírrel?  Reflektorfényben vagy, televíziós film is készült a munkásságodról, az Oscar-díjakat odaítélő Amerikai Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia tagja vagy és nem mellesleg több száz színházi előadás remek jelmezeinek tervezője.
      –    Öröm, akár a színházi munkáimat tekintve, akár a filmeseket, bár természetszerűleg a filmek máshogy érvényesülnek: többen látják, tovább maradhatnak érdekesek, akár a világ minden táján láthatják őket. Egyszer repülőn utaztam Ausztráliába, véletlenül belenéztem a fedélzeti filmvetítésbe és az én ruháim jöttek szembe.

Melyiket szereted jobban, a színházi jelmeztervezést vagy a filmest?
      –    Nehéz kérdés, de a színházi munka kényelmesebb és humánusabb, mert a próbák folyamán élőben látom, hogyan „működnek” a jelmezek. Javíttathatok a ruhákon szabászatilag, ha valamivel nem vagyok elégedett vagy ha úgy látom, hogy nem szolgálja még kellőképp az előadást vagy a színész alakítását. Előnye, hogy tudom, mikor kezdődik a munka és mikor van vége, a bemutatóval és azt látom egy próbán, amit a közönség lát majd. A film utólagosan, a vágóasztalon szerkesztődik, nem beszélve az utómunkáról és a fényelésről. Mindig a valóságot mutatja akár tűélesen, több méteresre nagyítva egy nagy vásznon: jól jön a több évtizedes tapasztalat, tudni kell például, milyen volt a húszas években egy csokornyakkendő, elvégre a szereplő arca mellett van közvetlen - az alapos szakmai háttér elengedhetetlen. Minden kor viseleteiben, divatjában otthon kell lenni.

Hol szerezted meg ezt az egyedülállóan biztos szakmai hátteret?
      –    Gyerekkoromtól ilyen környezetben éltem, anyám egy Váci utcai szalonban dolgozott directriceként. Később sok hasznát vettem mindannak, amit ott tanultam anyagokról, szabászatról. Ez, a technikai oldala is fontos része a jelmeztervezésnek, de csak egy része. Komplex terület a jelmez, mert nem elég az alapműveltség és érdeklődés, világirodalom, történelem, festmények, műtárgyak, képzőművészet, a vizuális kultúra ismerete is kell hozzá. Nekem figurákat, jellemeket kell alkotnom és létre is kell tudni hozni, amit elképzeltem.

Én úgy képzelem, hogy kapsz egy felkérést és tudod, milyen művészre tervezed, karcsúra vagy molettre, nem csak az alkatát veszed figyelembe, hanem a habitusát is?
      –    Természetesen. Volt már rá példa többször, hogy ugyanazt a színművet egy új rendezésben új szereplőkre kellett terveznem. Ez olyan, mint egy olvasmányélmény, ha újraolvasod más jelentéseket fedezel fel benne. Szerencsére el is felejtem az előző előadás jelmezeit. Nemrég a Máli néni miskolci bemutatója volt és én már a Verebes István rendezte játékszíni előadás ruháit is terveztem. Más személyiségek, más karakterek, más jelmezek.

Van-e olyan kedves munkád, amire különösen szívesen gondolsz vissza?
      –    Ács János kaposvári rendezése, a Marat halála áttételesen az 1956-os forradalomról szólt. ’50-es évekbeli jelmezeket képzeltünki el, kopott szürkés, – halványan a magyar illetve a francia trikolór színeiben – használt ruhákat.
Korábban láttam a darabot a Nemzeti Színházban Kálmán Györggyel, Váradi Hédivel és meglepett Ács víziója.
Az első főprábán az akkori Studió 81’ kulturális tévéműsorhoz készítettek riportot. Én visszafelé Pestre bekéredzkedtem hozzájuk. Éjjel, hullafáradtan kucorogtam hátul az autóban, amikor megkérdezték tőlem, hogy mikor lesz az első öltözés. Úgy éreztem, hogy vége a világnak, nem értik, nem vettek észre semmit. Két nappal később minden a helyére került. A Marat az év legjobb rendezése, kultikus előadás lett.
Sokat köszönhetek a kaposvári színháznak több, mint 60 előadás tervezését olyan rendezőkkel, mint Ascher, Ács, Gothár és Gazdag Gyula. Csodálatos színészekkel dolgozhattam és szeretettel gondolok Babarczy Lászlóra.
De nem csak a kaposvári nagy sikereknek lehettem részese. Csiszár Imrével a kezdetektől dolgoztam. Ruszt József színházában, Kecskeméten és Székely Gábornál, Szolnokon.

Később Miskolcon olyan előadások részese lehettem (a teljesség igénye nélkül), mint a Galilei, az Angliai Erzsébet, Az ember tragédiája vagy a Peer Gynt.
Major Tamás rendezései a Tartuffe, a Chioggai csetepaté, a Szeget szeggel mind-mind nagy élmény volt.
A Radnóti Színházban elsősorban Valló Péter rendezéseiben vettem részt, olyan előadásokban, mint a Nóra vagy a Ványa bácsi. De emlékezetes számomra a Taub János rendezte „Hetvenkedő katona” is.

Minden tervezőnek szüksége van háttér munkatársakra, akik megvalósítják az elképzeléseiket. Milyen viszonyban voltál velük? 
      –    Általában jó szakemberekkel dolgoztam együtt, ők nem egyszerű szabászok vagy varrónők, speciális tudású emberek. Miskolcon például nagyszerű szakemberek dolgoztak a műhelyekben. Guzi Szaniszló, főszabász szinte bent lakott a színházban. Jancsó Miklós rendezte A Csárdáskirálynő című operettet, két hét alatt fantasztikus frakkokat varrtak hozzá nekem. Mint minden, a színházi divat is változik, a nézők kezdik megunni a jelenleg a színpadokat uraló, Zarából , turkálókból összevásárolt modern ruhákat, ám a visszaút a valódi kosztümökhöz göröngyös, az idősödő szakemberek, jelmezkészítők, nem tudják átadni szaktudásukat, nincs kinek.

Lyonban a Don Giovanni opera jelmezeit tervezted. Nekem a lyoni selyemszövők 19.századi felkelése jut eszembe, akik a bérüket féltették a gépesítéstől. Milyen anyagokból tudtál dolgozni?
      –    Az újjáépített modern operában XVIII.századi kosztümökhöz kellett brokátokat találnom. Már csak kis mennyiségben gyártják ezeket a textileket, régi szövőszékeken és ezért keskenyek a ruhaszabáshoz. Manapság a világ gazdag emberei inkább lakberendezéshez veszik a kárpitokat. Persze azért találtam gyönyörű brokátokat és magas színvonalon meg is varrták a jelmezeket a varrodában. Kellemes meglepetés is ért, kiállítást csináltak az általam tervezett ruhákból, vagy 20 próbababát öltöztettek fel és az ismerősök, rokonok és így én is megtekinthettük a kollekciót. Praktikus oka is volt a bemutatónak, a munkatársak, akik adott esetben a csodás ruhákat varrták, nem kaptak jegyet az előadásokra.
A bécsi operában is magas színvonalú a jelmezkészítés, a főszabásznő magyar és az antikolást, ami nagy szakértelmet igényel, szintén magyar hölgy végzi, egy Zichy grófnő.

Térjünk rá a filmekre. A napfény íze nagy kihívás volt?
      –    Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy Szabó István bízott bennem és meghívott erre a nagy munkára. Folyamatosan ott voltam a forgatáson. Elképesztő feladat volt, három nemzedék ruháit megtervezni, a századfordulótól a húszas éveken keresztül a hetvenes évekig. Volt olyan, hogy egy nap három különböző idősíkban vették fel az eseményeket. Nagy figyelmet igényelt. Egyszer egy öltöztető összecserélt két inggallért, a húszas években másmilyet viseltek a férfiak, mint a századfordulón. Én a vágószobában vettem észre, de már nem lehetett változtatni rajta. Ez persze apróság, csak azt akartam jelezni, hogy egy kosztümös film forgatásánál folyamatos figyelemmel kell jelenlenni.

Női filmrendezőkkel is dolgoztál, más volt velük a munka?
      –    Elek Judit Martinovics című filmjét nagyon szerettem, Enyedi Ildikóval a Bűvös vadász is különleges élmény volt; Deák Krisztinával négy filmet csináltunk, a Jadviga párnája és az Aglaja is jó munka volt.
Két héttel a forgatás előtt kért fel a rendezőnő, Fekete Ibolya Anyám és más futóbolondok a családból című filmjére, ez a családtörténet is közel 100 évet ölel fel. Eleinte húzódoztam, de amikor elolvastam a forgatókönyvet, kísérteties hasonlóságokat fedeztem fel az én családomban történtekkel. Természetesen kispénzű produkció volt, de megcsináltam, mert érdekelt. Jól ismertem a színészeket: Ónodi Esztert, Gáspár Tibort, Básti Julit

Hihetetlen múltutazáson vettem részt Veled, színháztörténeti kurzust tartottál nekem.
      –    Inkább a rendezőkről kellett volna többet mesélnem.
Major Tamás és Székely Gábor hívott először a Katona József Színházba tervezni 1983-ban Ascher Tamás, Székely Gábor és Zsámbéki Gábor rendezéseit, a Három nővér, a Catullus és a Revizor jelmezeit készítettem, nagy nemzetközi sikert és elismert hozott a színháznak, ahol a mai napig 78 előadást terveztem.

Kossuth-díjas vagy, legalább tizenötször megkaptad a Színikritikusok díját, több mint 800 előadáshoz terveztél jelmezeket. A zeneesztéták nem értik, rövid élete alatt Mozart, hogy tudott, nem kigondolni, de leírni annyi hangjegyet. Én most felteszem a legostobább kérdést: hogyan csináltad?
      –    Azért fért bele az életembe, mert játék volt.