Tizenhárom éve a székesfehérvári Vörösmarty Színház tagja, de azt mondja: ugyanennyi időt már nem valószínű, hogy eltölt társulati tagként, mert a karizma megkophat, és ilyesfajta leépülést nem szeretne elviselni csak azért, hogy színpadon lehessen.

Tizenhárom éve a székesfehérvári Vörösmarty Színház tagja. Ez a leghosszabb idő, amit egy társulatnál töltött, bár az Új Színház tizenkét éves periódusa megközelíti ezt. Mi az, ami inspirálja vagy megtartja egy közösségben ennyi időn át?
     –   Valószínűleg az, hogy Szikora János – aki 2012-ben vette át a színház vezetését – olyan társulatot hozott létre, amelynek tagjaihoz személyesen is sok kötődésem volt. Az Új Színházi csalódás után a Nemzetibe szerződtem, és amikor ott is igazgatóváltás történt, kézenfekvő volt, hogy olyan helyre megyek, ahova azok hívnak, akiket nagyra tartok – az említett Szikora János mellett Bagó Bertalan –, és sokszor dolgoztam velük a pályám során. Ott volt Cserhalmi Tyutyu, akivel alapító tagok voltunk a Katonában, Derzsi Jani barátom, akivel sokat játszottam az Új Színházban és filmeztünk közösen. Az pedig nagyon imponáló volt, hogy Horváth Csaba rendező és csapata is oda szerződik. Mindez kiegészült rendkívül tehetséges fiatal színésznőkkel: Radnay Csillával, Földes Eszterrel, Törőcsik Franciskával. Olyan energiák összpontosultak akkor a színháznál, hogy úgy éreztem, érdemes odamennem. Ez olyan komoly vállalkozás volt számomra, mint a Katona vagy a Művész Színház megalapítása. Úgy éreztem, hogy itt igazán szükség van rám, és mondhatnám – ahogyan a Katonánál –, hogy egymást választottuk. Így nem is hezitáltam a budapesti felkérések és a székesfehérvári lehetőség között.

De miért maradt? Hiszen akiket felsorolt, már nincsenek Székesfehérváron.
     –   Szikora Jánosnak az évad végén lejárt a mandátuma, így tizenhárom év elteltével elköszönt. Valójában örömmel láttam, hogy a fiatal kollégák a székesfehérvári művészi munkában megerősödve fővárosi színházakba kerültek, és ma a korosztályuk meghatározó színészei. A fiatalok Budapestre akarnak szerződni, ez a világ rendje.

Soha nem került hasonló döntési helyzetbe?
     –   Az én esetem némileg eltér a szokványostól. Én világéletemben Pesten voltam színész, és ezekben az évtizedekben a belváros jóformán összes színházában játszottam. Éppen ezért nekem igazi kaland volt megtapasztalni a vidéki színész-létet. Tibor öcsémtől (Gáspár Tibor, a Miskolci Nemzeti Színház színművésze – a szerk.) sokat hallottam erről, de valójában most kóstoltam bele. Bennem már nincs – és a Fehérvárra szerződésemkor sem volt – bizonyítási kényszer, ami a pálya bizonyos szakaszában fontos és ambicionálja a színészt. Egy idő után ez számomra már nem volt érdekes, sokkal inkább vonzott az ismeretlen. Kézenfekvő lett volna, hogy Budapesten helyezkedem el, mert voltak felkéréseim, de úgy éreztem, a székesfehérvári munka komolyabb kihívásokat tartogat, hiszen megköveteli, hogy időt, energiát áldozzak az odautazásra. Ha itt maradok Pesten, talán elkényelmesedek: átcsoszogok a Vígszínházba vagy becsoszogok a Játékszínbe, ez egy kicsit nyugdíjas tempó, amit ötvenvalahány évesen korainak tartottam.

Azt mondja, már nincs Önben bizonyítási vágy. De mi hajtja előre, mi inspirálja, hogy új helyzetekben próbálja ki magát?
     –   Talán pontosabb, ha úgy fogalmazok: a bizonyítási vágynál erősebb számomra az, ha megbecsülésre méltó körülmények és legfőképp kollégák közt dolgozhatok és jó szerepeket játszom. Ezért megéri nekem elmenni, utazni, fölvenni kocsival a kollégákat minden reggel és útközben a munkán agyalni, rágni magunkat, aztán visszajönni. A szinkron, rádió, rohanás helyébe a vidéki színházi léttel a közösség lépett. A székesfehérvári társulat ezt a felismerést adta nekem 55 évesen. Egyelőre nem tudom, mit hoz a jövő, de nem tartom reálisnak, hogy még tizenhárom évet eltöltsek társulati tagként.

Ráunna?
     –   Nem jellemző, hogy a férfi színészek 70 éves kor fölött még tizenöt évet le tudnak húzni szellemi- és fizikai frissességben, a korábbiakhoz hasonló energiákkal a színpadon. Arról nem is beszélve, hogy a színpadi karizma nem csupán a veleszületett adottságokat feltételezi, hanem egyfajta önkontrollt, ami azt jelenti, hogy az ember szellemileg éberen kontrollálja, amit csinál. Egy bizonyos életkor elmúltával – hangsúlyozom, ez főleg a férfi színészekre jellemző –, gyorsabban tűnik el, kopik meg a karizma. Ilyesfajta leépülést nem szeretnék elviselni csak azért, hogy még színpadon lehessek.

Érdekes, hogy ezt mondja, mert példaképként szokta emlegetni Páger Antalt, aki e tekintetben kivételes volt.
     –   Téni bácsi valóban kivétel, aki erősíti a szabályt. Kezdő színészként játszottam a Kőműves Kelemenben a Pesti Színházban. Akkor ő már jócskán 80 fölött volt és a Vígszínház társulati tagja. A halála előtt egy héttel még forgatott az Elveszett paradicsomban Cserhalmival. De hát ez kivételes. Láttam nagyon drámai helyzeteket, amikor egy ötvenes éveiben járó, korábban karizmatikus férfiszínész egyszerűen nem volt birtokában azoknak az energiáknak, amiket addig használt.

Az ember érzi a pályáján, hogy mikor van a csúcson?
     –   Most legyek ebben is rendhagyó?! A szakma engem a tenyerén hordoz, és ahol dolgoztam, mindig maximális bizalmat kaptam, ebből fakadóan kiváló munkákat és feladatokat. A főiskola elvégzése utáni, Vígszínházban töltött év éppen olyan gazdag és inspiráló volt, mint a mostani évadom. A munkámban soha nem voltak hullámvölgyek. A hullámvölgyeket elsősorban a magánéletemben éltem meg, viszont ezeket ösztönösen tudtam kamatoztatni, beleforgatni a színészi dolgaimba.

Mondják, hogy szenvedés nélkül nincs művészet.
     –   Nagyon nehéz bonyolult dolgokról beszélni úgy, hogy csak elméletben, az olvasmányaink alapján készülünk rá. Ezzel együtt a szakmámban szerencsésnek mondhatom magam.

Egy korábbi interjúban azt mondta, hogy a színház legyen progresszív, kísérletező, bátor. De meg lehet ezt találni akkor is, amikor például az Indul a bakterházat játssza?
     –   Amikor egy művészszínház tagja voltam, akkor természetesen az volt a legizgalmasabb, hogy miként reflektál a korunkra. Már a főiskolai előadásunk, a Stílusgyakorlat – ami Salamon Suba László rendezői vizsgája volt – is úgy született meg, hogy a legnagyobb pofátlansággal és naivsággal voltunk bátrak, ösztönösek. Azt a világot, ami minket körbevett, próbáltuk nem egyszerűen kigúnyolni, hanem egy csomó dolgot idézőjelbe tenni és görbe tükörben megmutatni. Nem véletlen, hogy az induló Katona József Színház, ami vállaltan művészszínház, beemelte a repertoárjába. Ez a közönség felé is jelzés volt, hogy ez a típusú kísérlet esélyt adhat arra, hogy egy korszerű színház jöjjön létre. De amit még emellett nagyon lényegesnek tartok, hogy a Katonában fontos volt a lelkileg hitelesen feltárt alakítás, az emberi, az ember megmutatása. Miközben formai kísérletekben is részt vettünk, a lelki hitelességet soha nem engedtük el. Tehát öncélú ökörködésnek nem volt helye. Ez az indulás és a Horvai-Kapás féle színészképzés jelentette számomra az útravalót. Azóta megfordultam elég sok helyen, de amit ezekben az években kaptam és – mint sikeres fiatal színész – élvezhettem, azóta is érvényes alapvetés. Tehát nem kell mindenáron meghökkenteni a világot az öncélú újat akarással. Talán azzal lehet igazán meghökkenteni, hogy minden minket körülvevő változásban megtaláljuk és megmutatjuk azokat az emberi tényezőket, amik ezt létrehozzák, élvezik vagy elszenvedik. Az erre való igényt hiteles, komoly emberektől kaptam meg. Sokat jelentett számomra Taub János is, aki nem az úgynevezett realista színházban gondolkodott, viszont azt ő fogalmazta meg számomra, hogy ami hihető, az mind realista. A hetvenkedő katonában vagy az Egy őrült naplójában a legnagyobb elrajzoltság mellett mindig ott kellett lenni a lelki hitelességnek, amit aztán időnként az abszurditásig fokoztunk.

Zavarja, hogy akadnak, akiknek máig az említett hetvenkedő katona vagy a Stílusgyakorlat jut eszébe Önről?
     –   Nincs ezzel semmi baj. Sőt, örülök neki. A filmeknél ez még inkább jellemző. Örülök, hogy a rendszerváltáskor készült Csapd le csacsi! a mai napig egy hiteles korrajz arról a világról. De ha továbbmegyek, a 2000-es évek elején készült Üvegtigris szintén a minket körülvevő világról mesélt. Az szomorúság persze, hogy még húsz év múlva is hihetetlen siker ez a lúzertörténet. Lehetne más története is ennek az országnak, ennek a kornak. Számos nagyszerű filmessel dolgoztam: Molnár Gyurival, Grunwalszky Ferenccel, Szomjas Györggyel, Mundruczó Kornéllal, akikkel nagyon sok kritikusok díját és fesztiváldíjakat nyertem, ám a közönség jóval szűkebb rétege látta ezeket az alkotásokat.

Azt mondja, hogy soha nem kért szerepet és nem is vágyott semmilyen szerepre, mindig azt várta, hogy a rendezők meglátnak Önben valamit. Előfordult, hogy valaki valami egészen meglepőt fedezett fel?
     –   Az Új Színházban egy évadon belül Kiss Csaba megrendezte az Übü királyt és rá pár hónapra az Othellót. Mind a kettőnek a címszerepét játszottam. Ezen meghökkentem, bár imponáló volt a felismerés, hogy színészként két teljesen különböző figurát bíz rám, és mindkét szerepben hitelesnek tart. Azért sokat nem gondolkodtam rajta, mert elkezdtem dolgozni, és olyankor nem azon töröm a fejem, hogy vajon hol vagyok ebben a dologban én, hanem elkezdem elemezni a közeget, a helyzetet, a szituációt és tyúklépésenként haladok.

Olyan is előfordul, hogy ez nem sikerül maradéktalanul?
     –   Persze, de hála Istennek ritkán kerültem borzasztóan tehetségtelen vagy agresszív rendezők kezébe. Ha éreztem, hogy egy rendező borzasztóan tehetségtelen, viszont jó szándékú, akkor általában sikerült közösen létrehoznunk valamit. Amit rettentő nehezen tűrtem, az a középszerű, agresszív rendező. Velük szerencsére nagyon ritkán találkoztam.

Most Willy Lomant játssza Székesfehérváron. Mitől érvényes még ez a múlt század első felében játszódó történet?
     –   Az Arthur Miller által megírt családi- és társadalmi helyzet sok mindenben rímel a mai állapotokra, tehát nem kell feltétlenül aktualizálni. Bár Hargitai Iván rendező egy-két apróságon változtatott. Például azzal, hogy a fiúk idősebbek, még élesebbé teszi az egzisztenciális kérdést és behozza a mindenki számára ismerős Mama-hotel jelenségét. Mi az az útravaló, amit ezek a gyerekek kaptak? Mi az apai örökség? Mit tud ő átörökíteni a gyerekeinek? A csődöt? A lúzerséget? A kilátástalanságot? Ezek ma is égető kérdések.

Szokott azon gondolkodni, hogy mit örökített át a gyerekeinek?
     –   Ha elkezdek mélyen foglalkozni egy ilyen szereppel, akkor a magam kérdéseit fogalmazom meg. Aztán ha túl vagyok az önmarcangolós munkafolyamaton, akkor minden a helyére billen, mert nagyon jó kapcsolatban vagyok a gyerekeimmel és remélem, hogy örömmel és boldogan csinálják azt, amit csinálnak. De természetesen egy csomó kérdés fölmerül, hiszen ott volt a válásom, az ahhoz vezető időszak, aztán ez a csodálatos új dimenzió, ami a már felnőtt gyerekeimmel nyílt meg. De ezt a lelki utat be kellett járni. Nem szívesen beszélek erről, mert ez mélységes magánügyem. Meg ha folyamatosan kiventilálnám magamból, akkor nem lenne miről sűrítve beszélnem a színpadon. De az ember nyilván a legmélyebb forrásból, önmagából táplálkozik.

Nincs munkafolyamat önmarcangolás nélkül?
     –   Darabja válogatja, mert mondjuk egy Cooney-bohózatot nehéz lenne tíz önmarcangoló színésszel végigcsinálni. De ha maradunk az Othellonál vagy Willy Lomannél, az ezzel jár.

Említettük, hogy Székesfehérváron igazgatóváltás történt. Van még, ami ott tartsa?
     –   Kíváncsian várom, hogy mi az ajánlat a következő évadra, és el fogom dönteni, hogy hogyan tovább.

Címkép: Térey János: A Nibelung-lakópark, rendező Szikora János – Székesfehérvári színház