Gyerekként főleg színházi közvetítésekben és a Szomszédok című sorozatban láttam Kulka Jánost játszani. Később, amikor gimnazistaként, majd fiatal felnőtt koromban elkezdtem színházba járni, megtapasztaltam, hogy Kulka János neve egy védjegy. Inspiráló volt őt nézni, legyen az főszerep vagy csak egy kisebb, de annál szaftosabb mellékszerep. Minden figurának képes volt mélységet adni. Játéka szenvedélyes, sokszínű, nagyon élő és kiszámíthatatlan volt. Pályája töretlenül ívelt felfelé 2016-ban bekövetkezett agyi érkatasztrófájáig, aminek következtében újra kellett tanulnia beszélni és mozogni. Mindezen nehézségek ellenére, ő újra színpadra állt, filmet forgatott (A játszma), új albuma jelent meg (Pálmaszív). Sokszor beszélt arról, hogy ő milyen szerencsés alkat, hogy ilyen jó szerepeket kapott, de vajon valóban pusztán a szerencsének köszönhető minden siker?

Azt gondolom, hogy amit színész elérhet ebben a szakmában, azt neked sikerült elérned. Pályád során mindig olyan helyre vetett a szerencse – ahogy te szoktad nyilatkozni –, ahol épp egy rendkívül progresszív és előremutató időszakát élte az adott színház, elég csak a „nagy kaposvári időszakra” vagy a Nemzeti Színház Jordán Tamás, majd később Alföldi Róbert által vezetett érájára gondolni. Díjaid és elismeréseid sorát tavaly a színművészszakma legnagyobb kitüntetésével, a Nemzet Színésze címmel gyarapítottad. Viszont szeretném, ha most kicsit visszapörgetnénk az idő kerekét. Honnan indultál? Emlékszel az első színházi élményedre?
–  Gyerek voltam, talán hat éves. A Csongor és Tündét játszottuk el. Én voltam Csongor, Tünde meg Janina (Kulka Janina, János nővére – a szerk.). Szegeden voltunk, emlékszem rá. Rosszul beszéltem, nagyon hadartam. Szedtünk jegyet, két forintot.

Akkor még nem gondoltál arra, hogy színész leszel?
   –  Gyerekszínész voltam nyolc évesen a III. Richárdban. Megvan még az írógéppel írt szövegkönyv, két oldalam volt, Clarence fiát játszottam. De nem gondoltam arra, hogy színész legyek. Olyan két-három évet játszottam a Szegedi Nemzeti Színházban, ahol két másik előadásba is bekerültem, de később megutáltam.

Megutáltad?
   –  Igen. Nem olyan volt, ahogy elképzeltem. A színészeknek lyukas volt a zoknijuk, büdösek voltak, púderszag áradt, Mastix szag (maszkmesterek és fodrászok nélkülözhetetlen ragasztója: bajusz, szakáll és paróka ragasztására szolgáló anyag, a színházi smink szobák jellegzetes illata – a szerk.). Utáltam.

Aztán mégis itt kötöttél ki. Viszont, ha jól tudom, ez félig-meddig a véletlennek köszönhető. Egy szegedi barátnőd ment fel Budapestre a Színház- és Filmművészeti Főiskolára felvételizni, és te a hecc kedvéért vele tartottál…
   –  Igen, de nem gondoltam komolyan, eredetileg a Szegedi Tudományegyetem angol-francia szakára szerettem volna jelentkezni, de abban az évben pont nem indult.

Aztán mégiscsak felvettek a Színművészeti Főiskolára. Sokan mesélik, hogy rossz élmény volt nekik, és ha visszaemlékszem, én is szenvedtem az első két évemben, nagyon rossznak éreztem magam. Te hogy élted meg a főiskolai éveidet?
   –  Borzasztó volt. Szorongtam.

Abból fakadt ez a szorongás, hogy nem voltál benne biztos, hogy nem édesapád (Kulka Frigyes európai hírű mellkassebész, tüdőgyógyász, egyetemi tanár – a szerk.) miatt vettek fel?
   –  Így van. Állandóan szorongtam. Csapnivaló színész voltam, halkan beszéltem, szörnyű volt. De akrobatikában például ügyes voltam és jól énekeltem. Szóval fele-fele.

Emlékszel arra a pillanatra, ami az áttörést jelentette, és elhitted, hogy a saját jogodon kerültél be a főiskolára?
   –  Igen, pontosan emlékszem. Elsős főiskolás voltam, és Szabó István egy féléves filmszínészet kurzust tartott nekünk. Tulajdonképpen azt próbálta meg átadni, hogy hogy lehet a legkevesebb eszközzel a legtöbbet kifejezni. Az egyik órán az egész osztály bent volt, és mindenki kapott egy percet: énekelj, mondj monológot, mutogass, csinálj bármit, csak kösd le a többiek figyelmét. És abban a pillanatban, ha valaki megunja, tegye fel a kezét. Én voltam az utolsó. Fogalmam nem volt, hogy mit csináljak, teljesen kétségbe voltam esve. Felmentem a színpadra, aztán szembefordultam velük, és nem csináltam semmi mást, csak végignéztem rajtuk. Egyesével mindenkinek a szemébe néztem. Annyi mondanivalóm volt, így szavak nélkül, mindent össze tudtam sűríteni egy tekintetbe. Senki nem tette fel a kezét. Annyira jó volt. Egy perc, két perc is eltelt. Szabó Pista nagyon megdicsért.

Csak a puszta jelenlét és egy sűrű tekintet. Azt hiszem, ez a legfontosabb. Aztán a főiskola elvégzése után hogy kerültél a Pécsi Nemzeti Színházhoz?
   –  Szegvári Menyhért, az ottani főrendező akarta. Épp igazgatóváltás volt, és a korábbi igazgató elvitte a társulat felét. Nógrádi Róbert lett az új igazgató, és tizenhárman szerződtünk Pécsre.

Mindannyian pályakezdő fiatal színészek?
   –  Igen, különböző osztályokból, de mind pályakezdők.

Aztán ott hirtelen nagyon sok jó szerepet kaptál. Nagy szerepeket. Azért az óriási dolog, hogy tizenhárman szerződtetek oda pályakezdőként, és te mégis ennyire kiemelkedtél.
   –  Igen, jó volt. Négy évet voltam Pécsett.

Lang Györgyivel ott váltak külön az útjaitok?
   –  Nagyon jó barátom volt. Négy évig jártunk a főiskolán és aztán egy évet laktunk együtt Pécsett, a magasházban, amit azóta leromboltak. Homoszexuális voltam, Györgyi leszbikus… De mégis volt köztünk egyfajta véd- és dacszövetség. Nagyon jó barátom volt. Mindennap gondolok rá. Okos volt, vicces volt, és néha kicsinyes.

Korábban meséltétek egy interjúban, hogy Györgyi terhes volt tőled, de elvetettétek a magzatot. Gondolkoztál azon valaha, hogy mi lenne most, ha akkor nem így döntötök?
   –  Én akkor nem tudtam, hogy részéről pontosan mit is jelent a mi kapcsolatunk. Az igazság az, hogy miután meghalt Györgyi, Falusi Mariann jó barátom lett. Ő mondta nekem egyszer, hogy Györgyi szerelmes volt belém. Nagyon! De én ezt nem tudtam.

Aztán négy év után azt mondtad Pécsett, hogy akkor ennyi volt?
   –  Elkezdtük próbálni a Nők iskoláját, aminek októberben volt a bemutatója. Szegvári Menyhért rendezte volna, de kórházban került egy hónapra, úgyhogy Babarczy László ugrott be helyette. Annyira jó volt! Gyors volt, felkészült volt. Három héttel a bemutató előtt vette át, és akkora siker lett, csodálatos volt. Aztán márciusban mentem be a színházba, mondták: távirat jött! Kibontottam, Babarczy volt: „Van kedved hozzánk szerződni Kaposvárra?” Sírtam örömömben. Odaszerződtem, és nyolc évet maradtam. Egyébként szörnyű volt, nagyon szorongtam. A rendezők részéről nagyok voltak az elvárások.

Szerinted milyen az ideális színész-rendező kapcsolat?
   –  Alá- és fölérendelt viszony.

Minden esetben?
   –  Minden esetben. Zsámbéki Gábor nagyon jó ember volt és remek rendező. Babarczy sokszor erőszakos volt, de nagyon jól vezette a színházat. Gothár Péter gúnyos volt, de éleslátó. Ascher vicces volt, és néha kegyetlen, igazi megmondó ember.

Szakmailag szárnyaltatok abban az időszakban.
   –  Igen. Sok jó ember volt ott. Nagy Mari, Csákányi Eszter. Vele a mai napig nagyon jóban vagyunk, nagyon szeretem őt.

Majd 35 évesen, nyolc év Kaposvár után jött a Radnóti Színház. Milyen volt visszatérni Budapestre 12 év után?
   –  Jó. Bálint András hívott, öt évet várt rám. Egyszer kávéztunk a Művész Kávéházban, kérte, hogy szerződjek le hozzájuk. Mondtam neki, hogy nem akarok, jó nekem Kaposváron.

És végül mi győzött meg, miért szerződtél át mégis a Radnótiba?
   –  Eljött mindenki Kaposvárról: Csákányi Eszter, Pogány Judit, Lázár Kati, Jordán Tamás. Talán Molnár Piroska maradt ott egyedül. Aztán egyik este ott ültem egy bárszéken a büfében, egy fröccsöt ittam, körülnéztem és nem volt ott senki.

Ekkor gondoltad azt, hogy akkor ez a korszak lezárult?
   –  Igen, azonnal. Annyira fura.

Később a Nemzeti Színházban két igazgató alatt is társulati tag voltál. Neked boldog volt az a tíz éved Jordán Tamás és Alföldi Róbert alatt?
   –  Igen, boldog voltam. Tényleg.

Nagyon sokat jártam oda abban az időszakban, kiemelkedő előadásokat láttam.
   –  Imádtam. Sárga liliom, Egyszer élünk, Angyalok Amerikában, III. Richárd.

Van olyan szereped, amire úgy gondolsz, hogy akkor voltál a csúcson?
   –  A III. Richárd.

Sokszor említetted, hogy mennyire szerencsés voltál a pályádon. Nemrég egy próbafolyamat alatt volt egy vitánk a szerencse kapcsán. Vajon tényleg létezik, hogy valaki „csupán” szerencsés, vagy azért mégis mindenkinek saját magának kell kikaparni a gesztenyét, és meg kell dolgozni a sikerért? Te erről hogy vélekedsz?
   –  Véletlen volt. Megkaptam a Jászai Mari-díjat ’88-ban. Gyerek voltam még, 30 éves. Aztán Érdemes Művész, Kiváló Művész, Kossuth-díj…

De nem gondolod azt, hogy megdolgoztál ezekért?
   –  Félig.

Aztán újra nagy szerencse, hogy a Nemzeti után a Katona József Színház következett, ami neked régi, nagy álmod volt.
   –  Jaj, de jó volt a Katonában! Felhívott a Zsámbéki 11 éve: „Szervusz János, itt Zsámbéki Gábor. Van kedved játszani „A nép ellenségé”-ben? Én rendezem áprilisban.” Boldogan. Mi a szerep? – Főszerep, Fekete Ernővel.

És ilyenkor még tartott az évad a Nemzetiben?
   –  Persze. Negyven előadásom volt egy hónapban. A Nemzetiben délután játszottuk a Sirályt, majd este az Angyalok Amerikában előadást, mellette főpróbahét a Katonában. Borzalmas volt, de kibírtam. Amikor megvolt a bemutató, nagyon boldog voltam. Hatalmas tapsot kaptunk. Modern volt, nagyon jó előadás volt. Mikor sztrókot kaptam, levették.

De most újra játszol az Orlai Produkciós Iroda Halál Velencében című előadásában, ami ráadásul egy monodráma. Azért ez hatalmas dolog. Az előadásban egy szót sem szólsz, hanem az általad 20 évvel ezelőtt felmondott hangoskönyv részletei hallhatóak.  Már az Átriumban játszod, aminek sokkal nagyobb a befogadóképessége, mint a Jurányinak, ahol eredetileg bemutattátok.
   –  Épp tegnap játszottam. Standing ovation. Mosolyogtam. Ötször tapsoltak vissza.

Mikor hazaértél és ledőltél a kanapéra, mit éreztél?
   –  Boldog voltam.

És látod, visszakanyarodtál oda, amivel az első sikerélményed volt, hogy szavak nélkül ekkora figyelmet kapsz a nézőktől. Csak a puszta jelenlét és egy sűrű tekintet. Szépen keretbe foglalja a pályádat.
   –  Pontosan.