Az erdélyi színházi életben ritka az övéhez hasonló pályafutás. Méhes Kati több mint ötven éve a pályán van, mégpedig egyazon színházban: a főiskola után a szatmárnémeti színház magyar társulatához szerződött, és a mai napig ott játszik. Nyugdíjazása óta is változatos szerepekben látjuk tündökölni.

Mit jelent számodra a színház?
   –   Az életet jelenti. A színház adja azt az energiát, amivel tovább tudom vinni az életem. Amikor nyugdíjba küldtek – mert küldtek –, akkor volt egy rosszabb periódusom. De aztán amint az idősebb Bessenyei István lett az igazgató, visszahívott, és megkínált néhány kedvemre való szereppel. Szerencsés vagyok, hogy azóta is folyamatosan színpadon lehetek.
Persze, ha lennének unokáim, talán azt mondanám, inkább velük foglalkozom, de a Jóisten úgy akarta, hogy még ne legyenek. Egyelőre tehát számomra a színház minden. Ha nincs dolgom egy előadásban, akkor is be-bemegyek az öltözőbe. Fiatalokkal beszélgetek… Jó érzés tudni, hogy van egy közösség, amelyhez tartozom.
Szatmáron már a kezdetektől jóindulatú, segítőkész kollégák közé kerültem. A színpadon is azt szeretem, ha játszótársaim vannak, ezért egyéni műsorokkal sem igazán foglalkoztam. Számomra az a legnagyobb boldogság, ha azokkal, akikkel a színpadon együtt játszunk, néhány kellemes órát tudunk szerezni a nézőinknek.

A nézők is hozzátartoznak a közösségedhez?
   –   Persze! Több mint ötven éve vagyok a városban, a színházba járó emberek jól ismernek. Kapom a visszajelzéseket, az utcán, az üzletekben – így tudom, hogy nem hiábavaló, amit csinálunk.
Évfolyamvezető tanárom a marosvásárhelyi főiskolán Tompa Miklós volt. (Tanársegédei Tarr László és Kovács Levente, tehát ők hárman foglalkoztak velünk.) Egyszer Tompa mester feltette a kérdést, hogy mi az a két dolog, ami egy előadáshoz nélkülözhetetlen. Meg is válaszolta: színész és közönség.
Ez így is van. A közönség nagyon fontos, hiszen neki készül az előadás. Van is egy oda-vissza energiaáramlás a színpad és a nézők között. Hogy egy példát mondjak: a Gengszter nagyi előadásain a fiatalok hol tombolnak – amikor olyan a helyzet –, hol pedig kommentálnak, de néha akkora a csend, hogy vágni lehet.
Szerencsém is volt, hogy eleinte úgynevezett közönségdarabokban játszottam. Amikor a szatmárnémeti színházhoz kerültem, volt ott – sportnyelven szólva – egy ún. A liga meg egy B liga. Az A ligások játszottak azokban az előadásokban, amelyek a szakmának készültek, ezekre eljöttek az Utunktól és más lapoktól a kritikusok és egyéb szakmabeliek. A B ligások voltak azok, akik a közönségdarabokban játszottak: zenés vígjátékban, kabaréban. A B ligás előadásokban játszó nagyszerű színészekről nem is igen írtak, ami fölöttébb sajnálatos.

Én B ligás voltam. Nem voltam én nagy művésznő, de népszerű voltam. Amiatt, hogy sokszor láttak a nézők közkedvelt előadásokban.
Nekem ez volt az igazi főiskola: a közönségelőadásokat játszva sikerült megéreznem a mesterség ízét. Mert hiába van tele a hátizsákod elmélettel, ebben a szakmában is van egy út, amit végig kell járni. Ahogy a varrni tanuló is, először egy kis ’majót’ (atlétát) készít, majd egy szoknyát, s csak megfelelő tapasztalat után jöhet az estélyi ruha. A mienk is gyakorlati mesterség.

Elárulnál egy-két technikai fogást, amire rá kell éreznie a színésznek?
   –   Itt olyasmikre kell rájönni, hogy a partner szövege alatt fogalmazódik meg a replikám gondolata, de csak akkor kerül kimondásra, amikor rám kerül a sor. Vagy fontos a ritmusérzék. Hol mondom pörgetve a replikámat, hol lassítok. A vígjátékban: hol tartok akár csak egy lélegzetvételnyi szünetet. Ha ezt rosszul csinálom, nem „esik le a poén”. Vagy ha hosszabb szünetet tartok a kelleténél, minden elment, s a tapasztalt kollégák poéngyilkosnak fognak hívni. Fontos, hogyan építkezem a partnerrel, ahhoz, hogy ezek pontosan kijöjjenek. Hol vannak ejtett poénok (amikor csak úgy mellékesen mondom), hol emelem a hangom. Itt mindent tűpontosan kell kidekázni.

A színházi életben gyakran felüti fejét a hiúság. Neked viszont nincsenek sztár-allűrjeid – lám, mi is tegeződünk, holott... Hogyhogy meg tudtál maradni úgymond két lábbal a földön?
   –   Élem én is a mindennapok életét ugyanúgy, mint bárki más. Magam is társasházban lakom, a gyerekem révén is kapcsolatom volt a szomszédokkal. Nincs cselédem, piacra járok... Hát akkor én mire fel ’bőcsködjek’ (nagyképűsködjek)?
Mondanék egy régebbi példát a mindennapi életből. Az ’aprozár’-ban (a zöldségesnél) álltunk sorba, még a rendszerváltás előtt. Ugyanúgy álltam sorba, mint mások, akár órákon keresztül. Két vagy három emberrel mögöttem volt egy hölgy, aki felismert. És a fülembe súgta: művésznő, a másik ’alimentará’-ban (közértben) van vécépapír, tessék oda is menni. Na, hát ez fontos információ volt, mert akkor még a vécépapír is érték volt, nem lehetett kapni.
Annyi szeretetet kaptunk a közönségtől... Mint amennyit adtunk, gondolom.

A pályakezdő rendezők felé sem a tapasztalt alkotó felsőbbrendűségével fordulsz. Erre lehet következtetni ma is sokszínű, üde színpadi jelenlétedből…
   –   Kíváncsi vagyok, hogyan gondolkodnak a fiatal alkotók. Amikor visszahívtak játszani, és jöttek a feltörekvő rendezők, bizony volt bennem egy kis izgalom, hogy vajon elég rugalmas vagyok-e. Értem-e a nyelvüket, érzem-e a stílust, amit képviselnek. Tudok-e úgy játszani, hogy ne tűnjek porosnak. Hiszen ők a fiam korosztálya, sőt, egy-kettő az unokám lehetne. Aztán egyik rendező is hívott, a másik is...

Az első nagyon fiatal rendező, akivel a visszahívásom után dolgoztam, Balogh Attila volt, az Antigonét rendezte nálunk. Szerettem, hogy szép képekben gondolkodik. Fiatalok, akikkel mostanság boldogan dolgozom: Sardar Tagirovsky, aki csupa költészet, lebegés (közös előadásaink: Raszputyin, Csongor és Tünde, Mizantróp…), Nagy Regina, aki lélekhez szóló előadásokat rendez (Légy jó mindhalálig, Gengszter nagyi), Bélai Marcel, a kiváló színészvezető, aki mindig felkészült, és pontosan tudja, mit akar (a Kohlhaas-ban dolgoztunk együtt). Ők azok, akiket nagyon a szívembe zártam.
Ha egy rendező rám oszt egy feladatot, azt jelenti, hogy megtisztel a bizalmával. Ezt a lehetőséget érdemes megbecsülni.
Nekem szükségem van a rendezőre. Az ő fejében van egy kép, annak megfelelően irányítja a színészt. Ha én állandóan vitatkoznék, hogy nem így, nem úgy, akkor csak pazarolnánk az időt. A színházban határidők vannak. Mindenkinek az kell legyen a célja, hogy jó ritmusban, jó hangulatban tudjunk dolgozni.
Úgy gondolom, hogy színészként rugalmasnak kell lennem. Az a dolgom, hogy az általam játszott karakter hiteles legyen, az ő igazát kell megkeresnem az adott szituációban. Emberként kell reagálnom.
Az már a rendező reszortja, hogy az én emberi reakcióm milyen mértékű legyen, és hogy milyen stílusban történjen meg. Az esztétikai síkon neki kell gondolkodnia.

Említenél régebbi rendező-kollégákat is? Több évtizedig vezette a szatmári színház magyar tagozatát például Parászka Miklós…
   –   Igen, vele is dolgoztam. Az előtte való generációból Szabó József Ódzsát említeném, vele az országos sikerű Rút kiskacsát hoztuk létre. Továbbá Gyöngyösi Gábort (A doktor úr, Jó estét, nyár, jó estét, szerelem, kabarék), Tóth-Páll Miklóst (Lakon háza, Az özvegy Karnyóné…, Roncsderby…, pódiumműsorok, mesejátékok), Kovács Leventét (Hippolyt, a lakáj, Platonov), id. Bessenyei Istvánt (Mágnás Miska).
Az utóbbi időkben a kedvencem Lendvai Zoltán (Helló, doktor Mengele, Család ellen nincs orvosság, Interaktív). Szeretem Bocsárdi Lászlót, s úgy érzem, szót tudunk érteni (Tévedések vígjátéka, A Nagy Romulus). Örömömre szolgál, hogy dolgozhattam Babarczy Lászlóval, aki Peachumnét osztotta rám a Koldusoperában, vagy Andrei Şerbannal, mint Mrs. Higgins a My Fair Ladyben. Ez utóbbi munka számomra felért egy főiskolával – vagy modern szóval élve: workshoppal.

Mit tanultál ebből a munkából? Illetve részleteznél, kérlek, még olyan próbafolyamatot, amely kifejezetten termékeny volt a számodra?
   –   A kezdetek kezdetén Szabó József Ódzsa volt, aki sokat jelentett számomra. Halk szavú, türelmes, kedves úriember volt. A már említett Rút kiskacsát rendezte. Ez volt a második szerepem a színházban. Hagyta, hadd kínlódjak. Azt se tudtam, hol a kezem-lábam, mit csináljak… Az egyik próbán azt mondta, hogy na, ez a momentum jó volt, ez marad. Eltelt még egy-két próba, és újra mondta, hogy ez jó, meg ez is jó. Volt néhány ilyen kapaszkodóm, s megpróbáltam ezekre a mozzanatokra építeni az egészet. így kialakult egy olyan figura, ami neki is, nekem is jó volt, és az előadásban is helyt állt.

Andrei Şerbannal meg, nemrégiben… Sokat kaptam tőle. Talán mert egy korosztályba tartozunk, egy nyelvet beszéltünk. Egy-két mondattal meg tudta világítani azt az állapotot, amit elvár tőlem az adott helyzetben. Könnyű és élvezetes volt vele számomra a „munka”.
Már nem emlékszem, hogy kit idézett Şerban, amikor azt mondta, hogy a színésznek hideg fejjel kell bemennie a színpadra, és közben azt kell éreznie, hogy a gyomrában két vadmacska verekszik. Ez alapvetés a színjátszásban, hogy mindig tiszta fejjel kell ott lenned, sok tényezőhöz kell igazodnod, sosem tudhatod, hogy milyen váratlan esemény történik, amihez viszonyulnod kell. Közben meg az indulatoknak és az érzelmeknek ott kell kavarogniuk benned, ez utóbbit fejezi ki a kép a vadmacskákról. Ezt a kettősséget például én is éreztem, de ilyen tisztán nem tudtam megfogalmazni.

Mi változott meg ötven-hatvan év alatt a színházban? Milyen volt a színház a pályád elején, és milyenné vált mostanra?
   –   Régebben a realista színjátszás dívott. Ezekben a polgári közegben játszódó előadásokban kedvesnek és szépnek kellett lenni. Áttekinthető történetek voltak, amelyek érzelmeket váltottak ki a közönségből. Tapasztalatom szerint a nézőknek ma is szükségük van arra, hogy olyan előadásokat lássanak, amelyek megnevettetik vagy megríkatják őket.
Ám mostanában racionálisabb lett a színház. Sok olyan előadás van, amely inkább az intellektusra akar hatni, semmint az érzelemre. Ezekhez másképp kell közelítenie a színésznek. Ezekben nem biztos, hogy mindent igaziból mondok. Van, hogy szárazon, érzelemmentesen kell mondani a szöveget, vagy valahogy elemelten, egyszóval játszóként úgy illeszkedem bele az egészbe, ahogy a stílus megköveteli. Ez mindig a rendezőtől függ, hogy kinek milyen az elképzelése, milyen irányzatot képvisel.
A munka körülményei is változtak. Az én fiatalkoromban például szülés után néhány hónappal vissza kellett állni a munkába. Szerintem egy időben két fronton nem lehet maradéktalanul teljesíteni, meg kell tanulni ügyesen lavírozni. Ez manapság kicsit egyszerűbb, a hosszabb gyermekgondozási szabadság miatt.
Egy színésznél, akinek családja van, akarjuk, nem akarjuk, vannak periódusok, amikor a szakma, máskor meg a magánélet kerül előtérbe. De a munkát minden körülmények között a lehető legjobban kell elvégezni, mert ez társasjáték, a partnerek nagymértékben függenek egymástól.

Mi befolyásolhatja még a színész teljesítményét? Esetleg a rendező rámenőssége, hangneme…?
   –   Fontos tényező lehet, igen. Nálam például teljes blokk áll be, ha ostoroznak, egy lépést sem tudok tenni. Velem az működik, ha csendben megbeszéljük a rendezővel a javaslatokat, én azokon végigrágom magam, s igyekszem hozni a megoldást a következő próbálkozásnál.
A színészek sem egyformák. Van olyan, aki létre tudja hozni a karaktert anélkül, hogy ő igazából beleélné magát. A néző meg azt hiszi, hogy jaj, istenem, ez ebbe bele fog halni… És van olyan, aki tényleg belehal, és mégsem érzi a néző annak az igazát.
Volt Kolozsváron egy kiváló színész, Vadász Zoltán. Mesélték, hogy kinn a színfalak mögött állandóan beszélgetett, hülyéskedett a kollégáival, ám ahogy belépett a színpadra, egyből hozta magával a világot, amit az előadás megkövetelt. A másik színészt viszont kizökkentette, mert az más típusú volt. Az azért állt ott, mert szüksége volt arra, hogy koncentráljon, hogy be tudja vinni azt a lelkiállapotot, amire szüksége van.
Egy színészt egyetlen szerep alapján nem lehet megítélni. Minden színész életében vannak jó és kevésbé jó alakítások. Szerintem nincs olyan színész, aki elmondhatja, hogy mindenben száz százalékosan teljesített. Hogy minden szerepével elégedett. Mert van, amikor nem sikerül egy hullámhosszra kerülnie a rendezővel, vagy egyéb körülmények akadályozzák. Máskor, esetleg más rendezővel vagy egy testhezálló szerepben ragyog.

Az újságírók esetében nehezményezted, hogy nagyszerű (B ligás) színészek mellett mentek úgy el, hogy nem örökítették meg a munkájukat. Mire hívnád fel még a kritikusok figyelmét?
   –   Hogy figyeljenek a színészekre, és szeressék őket. Korábban még divat volt a színészi munkáról is beszélni a lapokban vagy a fesztiválok szakmai beszélgetésein. Ma már alig emlegetnek minket az úgynevezett kiértékelőkön.
Persze a fesztiválok szakmai beszélgetésein olykor adódnak fura helyzetek is. Egyik évben a kisvárdai fesztiválon Nánay István elemezte az előadásunkat. Rajtam olyan dolgot kért számon, amit én a próbákon hoztam, de a rendező határozottan tiltakozott ellene, és teljesen más irányba terelte a jelenetet. Én akkor, ott mit mondhattam volna? Hogy nem én? Hanem a rendező! Hát hallgattam, és lenyeltem a békát. A rendező nem védett meg.
A műsorfüzetekben mostanában azt olvasom, hogy vannak „alkotók” és „színészek” csak úgy mellékesen! A színész, az külön kategória, az nem alkotó. Ezzel nem értek egyet. Itt visszautalnék a Tompa mester által feltett kérdésre, hogy mi az a két tényező, ami nélkül nincs előadás. mert igaz, hogy a rendezővel megbeszéled a munkádat, de végül is csak magadból építed fel a karaktert. Hát mi ez, ha nem alkotás?

Az esetleges sérelmeket mi tudja ellensúlyozni, mi ad a leginkább erőt?
   –   Én a sérelmeket hamar elfelejtem. Azt őrzöm meg elsősorban, ami szép volt, jó volt. Meg a közönség visszajelzéseit.
Külföldi szerepléseim alkalmával találkoztam kivándorolt szatmáriakkal. Németországban az előadás után szeretetvendégség és beszélgetés szokott lenni. Boldogok voltak a nézők, hogy újra találkoztunk, dőlt belőlük a szó: milyen előadásokban láttak otthon, mit énekeltem a kabarékban, milyen ruha volt rajtam. Ilyesmire is emlékeztek! Sorolták, sorolták, és folyt a könnyük. Mert rendben vannak anyagilag, de a lelkük, az otthon maradt.

Magyarországon is volt egy döbbenetes találkozásom. Hamarabb érkeztem az előadás helyszínére, ahol a bográcsban már készült a gulyás. Egy hölgynek, ahogy meglátott, kiesett a kezéből a kanál, a nyakamba borult, és hosszú percekig zokogott. Nem lehetett lelket verni belé. Amikor megnyugodott, azt mesélte, hogy amikor meglátott, feltolultak benne az emlékek. Eszébe jutott a fiatalsága, a barátok, akikkel mindent megnéztek a színházban, utána elmentek a Miorițába vacsorázni, megbeszélték az előadást, egyszóval az egész otthoni élete. Mert az volt az élet, ami Szatmáron volt. Odakint barátok nincsenek, csak a munka.
Ilyenkor azt érzem, hogy nem volt hiábavaló, amit csináltunk. Csak remélni tudom, hogy ma sem hiábavaló…