Te javasoltad ezt a találkozó helyszínt. Miért?
    –   Régen itt laktam a Szent Gellért térnél. Ez a hely csak később nyílt, de én egyből ideszoktam. Ma már ez a törzshelyem. Imádom a magyar borokat, inni is, meg kóstolni, szagolni, és mindent ami borászattal kapcsolatos. Az egyik legjobb barátnőm itt volt somelier ezen a helyen, és ő sok mindent tanított nekem a borokról: hogy milyen fajták vannak, milyen borvidékek stb, együtt kezdtük el járni a különböző régiókat, beszélgettünk borászokkal és egyre több mindent szívtam így magamba ebből a világból. Csodálatos, hogy mennyi mindent lehet a szőlőből készíteni.  Szóval hamar itt ragadtam ezen a helyen, és ha én valamit megszeretek, akkor ahhoz hűséges maradok.

A beszélgetésre készülve végignéztem eddigi szakmai pályafutásodat. Te a múlton gondolkodsz gyakrabban, vagy a jövő foglalkoztat inkább?
    –   Nemigen szoktam elemezni a régmúltban történt dolgaimat. Ha történik valami velem, akkor rögtön foglalkozom vele, és megpróbálom nagyon hamar a helyére rakni magamban. Már korán felismertem, hogy nem szabad a szőnyeg alá söpörni a problémákat, mert akkor az előbb-utóbb úgyis kísérteni fog. Ha azonnal feldolgozom magamban, akkor később már nem kell rágódnom rajta többet.

Ugyanígy vannak a vágyak is. Ha valamire kíváncsi vagyok, akkor azt általában meg is lépem. Mert különben addig csiklandoz belül, amíg nem foglalkozom vele, és addig nem tudok igazán a jelenben lenni. Úgyhogy ebből a szempontból kisimultnak érzem magam.

Ez már pályakezdőként is így volt veled?
    –   Engem nem hajtott a vágy, hogy színész szeretnék lenni. Füleken, ahol születtem és felnőttem, nem jártunk színházba, operába, csupán hobbi szinten találkoztam ezzel a világgal. De 18 éves koromban, nekem is el kell döntenem, hogy merre szeretnék továbbtanulni, és akkor gondolkodtam csak el azon, hogy lehet, hogy nem véletlenül találkoztam a színészettel már a középiskolában. Kíváncsi lettem, hogyha elindulok ebbe az irányba, vajon mi fog történni.

És elsőre felvettek a Pozsonyi Színművészeti Egyetemre?
Nem, de a 3. körig eljutottam, ami meggyőzött, hogy talán érdemes komolyabban  foglalkozni a színházzal. Ezért mentem el újra felvételizni, bár akkor sokkal kevésbé készültem már rá. A Süsüből vittem például a dalt, az Ó, ha rózsabimbó lehetnék!-et, miközben mindenki híres musicaleket énekelt. De úgy voltam vele, hogy azt szeretném megmutatni, ami őszintén bennem van. Vagy rezonálunk egymásra és kellek nekik, vagy nem. És ez számomra annyira jó élmény volt, hogy utána már így nyilvánultam meg mindenben. Nem vagyok hajlandó óriási terheket a magam vállára tenni. Vagy kell, ami eredendően bennem van, vagy nem. Persze óhatatlanul így is kell idő, amíg átlátod, hogy mi hogyan működik, és ezalatt természetesen el-elmész különböző megfelelési irányokba. Én ráadásul nem olyan vagyok, aki egyből meg tud mutatkozni, számomra több időre van szükség. De valahogy mégis mindig nyugodt voltam. Mész az úton, tapasztalsz az életből valamit, ami által fejlődsz, és ezt mindig hozzáadod önmagadhoz, aztán már ezzel együtt lépsz tovább.

Látszólag magától érthetődően lépegettél mindig egy-egy lépcsőfokkal előre. Tényleg ilyen egyenes volt a pályád?
    –   Az epizódokról, amik akkor kitérőknek tűntek, később mindig kiderült, hogy fontos szerepük volt a következő munkáimban. Minden mindennel összefügg.

Az egyetem után a Szolnoki Szigligeti Színházhoz szerződtél. Hogy jött ez a felkérés?
    –   Nekem akkor semmilyen kapcsolatom nem volt Magyarországgal. De Füleken nagyon erős volt a diákszínjátszó élet, fesztiválok voltak, ahol sok magyarországi szakember is részt vett. Így találkoztam még középiskolás koromban pl. Cserje Zsuzsával is. Később, a főiskola után, ő ajánlott Szikora Jánosnak, aki elhívott egy meghallgatásra, és így kerültem Szolnokra. Ahol nagyon jó darabokban játszottam, jó szerepeket, de egy idő után szerettem volna forgatni is, és ezért választanom kellett a színház és a film között.

Mit gondolsz, a véletlennek vagy a hozzáállásodnak köszönheted a lehetőségeidet?
    –   Sokat gondolkodtam azon, hogy hogyan működik az életünk. Vajon megtörténnek-e a dolgok, akkor is az emberrel, ha ő nem tesz semmit értük? Ha nem vagyok aktív, akkor vajon jönnek-e a lehetőségek? Valamilyen lépést szerintem meg kell tennie az embernek, hogy elinduljanak vele a történések. Ahhoz, hogy tüzet tudj csiholni, kell hogy jöjjön belőled a szikra.

Visszatérve Szolnokhoz. Milyen film volt, amire igent mondtál a színház helyett?
    –   Az első két film, amit Magyarországon forgattam nagyon különböző volt, és igazából általuk tudtam bekerülni a filmes körforgásba.

Az 1 című számomra egy kivételesen jó feladat volt. Úgy éreztem, sok mindent meg tudtam mutatni magamból. Sajnálom, hogy nem jutott el igazán a nézőhöz. A másik, a Mázli, amit szintén nagyon szerettem. Utána történt, hogy úgy vállaltam el egy filmet, hogy nem olvastam el a forgatókönyvet. Nagyon gyorsan kellett döntenem, és láttam, hogy jó partnerek szerepelnek benne, ezért igent mondtam. Ez tanulságos volt, hogy később megfontoltabban döntsek.

Számodra a szakmai szempontok az elsődlegesek, amikor elvállalsz valamit?
    –   Most már igen. De az elején nem mindig volt így. Ezért sem szeretek pálcát törni a fiatalok felett, akik a pályájuk kezdetén elvállalnak néha kevésbé minőségi feladatokat is, hiszen nagyon nehéz ezt átlátni. Kezdő színészként még fogalmad sincs, hogy mennyi szempont van, amit mérlegelni kell egy döntésnél. Tapasztalatokat kell szerezned, hogy később már azok alapján tudj választani, és elvállalni felkéréseket. Egy bizonyos kor felett azonban már kritikusabb vagyok a kollégákkal és magammal szemben is.

Ma már egyre inkább showbiznisznek látom a filmipart. Számomra már nem olyan csodálatos világ, mint amikor belecsöppentem. Pontosan látom, hogy milyen szempontok működtetik ezt a rendszert, hogy mi alapján hoznak döntéseket stb. Persze azért néha itt is megjelenhet egy kis fény a fatartóban, de sajnos egyre ritkábban.

Fény a fatartóban?
    –   Ezt nálunk így mondják otthon. A tűzifát egy fából tákolt kis bódéban tartják, amiben nagyon sötét van. De azért a réseken át egyszer-egyszer betüremkedik egy kis fény, megjelenik egy pici fénynyaláb, ami bevilágít ebbe a sötétbe, mint egy kis reménysugár.

Elég szomorú kép ez.
    –   Én egyre inkább így látom. Ráadásul a filmszínészet egy nagyon magányos hivatás. Egyáltalán a színészet maga egy furcsa, ambivalens dolog. Egyrészt megmutatkozni vágysz, de közben amíg egy alakítás megszületik, az egy nagyon magányos, intenzív belső munka. Ezt a magányos jelenlétet én nagyon szeretem és igénylem is. Persze a forgatás maga már egy kollektív dolog, de addig mindenki egyedül készül. És én ezt a részt szeretem a legjobban.

Szemérmes ember vagy?
    –   Én viszonylag sokáig nem mutatkozom meg. Időre van szükségem, hogy megérleljek magamban egy szerepet. Ezért is szeretek azokkal a rendezőkkel dolgozni, akik ebben partnerek, és alkalmazkodnak ahhoz, hogy minden színésznek más-más tempója van. Ma sokszor azt tapasztalom, hogy már csak a termelés része van, és az alkotási folyamat egyre kevésbé fontos. Az az előkészítési munka, ami pl. a Hab forgatását megelőzte, ma már egyre ritkább. Mire forgatásra került a sor, már egyáltalán nem izgultam, mert addig már annyit próbáltunk, meg beszélgettünk a karakterről Nórával (szerk: Lakos Nóra, rendező), hogy az a sok infó, meg gondolat és ötlet bennem szépen összeállt. Ez jórészt bizalom kérdése, hogy a rendező elhiszi neked, hogy mire kamera elé kerülsz, addigra megszületik benned az a figura, és életre tudod kelteni. A diplomamunkámat anno egyébként erről írtam: „A színész és rendező viszonya az alkotás folyamatában.” Már akkor is ez izgatott. Persze hierarchia a színházban és a filmben egyaránt létezik, hiszen a rendező látja át és fogja össze a dolgokat, az ő fejében áll össze a végső kép. Nagyon tisztelem a rendezők munkáját, de nem hiszek abban, hogy mindezt csak úgy lehet megvalósítani, hogy közben bábuként használják a színészeket. Olyankor bennem valami elakad, és nem is tudok a kívánt szinten teljesíteni.

Ezt a rendezői attitűdöt főleg Magyarországon tapasztaltad?
    –   Igen. Csehországban és Szlovákiában pont a másik véglet van. Sokszor szinte minden a színészekre van bízva, és a rendező mintha nem is lenne jelen. A cseh Woody Allen-nek is nevezett Jan Hrebejk a castingján például csak annyit mondott nekem, hogy ez egy vegán lány, akinek a barátja meg nagyon szereti a húst, és ez alapján rakjak össze egy párbeszédet közöttük. Nekem kellett az egészet kitalálnom, megcsinálnom. A jelenet aztán a filmbe is bekerült úgy, ahogy én kitaláltam anno. Szóval ilyen is van, hogy ennyire bízik egy rendező a színészekben.

Mennyire érzed magad szakmailag kiszolgáltatottnak?
    –   Számomra az, hogy három országban is forgatok rendszeresen, megteremti azt a szabadságot, hogy ne érezzem magam kiszolgáltatva. Ez egy tudatos döntés volt részemről, hogy egyik nyelvet sem hanyagolom el. Nagy szabadságot ad, hogy időről-időre országot válthatok egy-egy munka kapcsán.

Hosszú idő után nemrég három színházi felkérést is elvállaltál. Hogy találtak meg ezek a feladatok?
    –   Kicsit olyan ez, mintha a bennem megszülető vágyak valahogy megteremtették volna ezeket a lehetőségeket. A színpad volt számomra mindig az első, annak ellenére, hogy évekig nem játszottam színházban. A forgatások után újra azt kezdtem érezni, hogy lenne kedvem visszatérni a színházba. És nem sokkal később kértek fel a Szlovák Nemzeti Színháztól egy klasszikus darab főszerepére, ószlovák nyelven, majd alig egy hónapra rá pedig jött a Mizantróp és a komáromi Jókai Színház megkeresése.

A komáromi Jókai Színház és a Szkéné Don Juan története, amelyben játszol, egy igencsak férfiproblematikájú előadás. Milyen szempontokat mérlegeltél, amikor elvállaltad?
    –   Ma már számomra a legfontosabb az alkotói gárda. Nem ismertem korábban a rendezőt, Nagy Péter Istvánt, ezért tájékozódtam vele kapcsolatban. Azután telefonon és személyesen is találkoztunk, és ez alapján egyértelmű volt számomra a döntés. Az is izgatott benne, hogy nem csupán egy, a szövegre építő előadás volt a fejében, hanem az első pillanattól kezdve a mozgásnak is fontos szerepet szánt, és ezáltal egy picit új területen is ki tudtam próbálni magam. Ráadásul korábban még nem játszottam szlovákiai magyar színházban, ezért is örültem különösen ennek a felkérésnek.

Hogyan dolgoztatok együtt a rendezővel?
    –   Az elején eléggé elveszettnek éreztem magam: a szöveg, az érzelmek és a mozgás összefésülése, nem volt egyszerű feladat. De ahogy letisztult bennem a mozgás, úgy tudtam egyre mélyebbre menni a szövegben és az érzésekben is.

Peti az egyes helyzeteknél mindig adott egy-egy mozgásos feladatot, amelyeket hosszan próbáltunk, hogy vajon mennyire segítik az adott szituációt. Ő figyelte kívülről, én meg belülről, és jeleztem, ha valami nem volt komfortos számomra. A mozgások egy részénél azt éreztem, hogy nem jön természetesen belőlem, de Petiben végig nagyon bíztam, hogy ő látja, mi az, ami működik és hiteles tőlem, és mi az, ami helyett inkább új gesztust vagy mozdulatot kellene találni, ami hozzám is közelebb áll. De sok esetben csak időt kellett adni magamnak, hogy megérezzek, megszokjak egy-egy mozdulatot, és az lassan automatikusan a szerep részévé vált. Végig egy közös egymásra figyeléssel dolgoztunk. Én magam is hoztam ajánlatokat, és ezeket sokszor beépítettük az egyes jelenetekbe, amitől még személyesebbnek érzem a végeredményt.

Milyennek látod az általad játszott karaktert?
    –   Úgy érzem, hogy egy eléggé összetett nőalak, aki nagy utat jár be a történet során.

Az elején egy hófehér, szinte szűzies karakter, aki még sok minden elött áll, aztán ahogy történnek vele az események, úgy változik egy sötét tónusú, érett nővé. Érzelmileg nagyon sűrű helyzetekben mutatkozik meg.

Májustól az előadás a Szkénében is látható lesz. Emellett milyen feladatok várnak még rád a jövőben?
    –   Én mindig arra törekszem, hogy ne aprózzam szét magam. Csak annyi feladatot vállaljak, amennyire igazán koncentrálni tudok. Ezért nem is szoktam egymásra vállalni feladatokat, bármennyire is kiszámíthatatlan ez a szakma. Próbálom úgy alakítani az életemet, hogy beleférjen, ha pár hónapot nem dolgozom. Most a tanítás mellett (a Lumiére filmiskola filmszínészetet oktató tanára- a szerk.) a színházi feladataim az elsődlegesek számomra. Persze vannak filmes felkéréseim, és magam pedig egy színházi előadáson gondolkodom, de hogy mi válik ebből valóra, azt most még nem tudni.