A Centrál Színház pandémia alatti összes produkciójában részt vettél. Ezek jellegüket tekintve olyan rádiójátékok, amiket történetesen látunk is.
   –  Egy új műfaj jött létre szerintem – egy kicsit felolvasó-, egy kicsit emlékpróba és egyben előadás is. A néző egy produkció készítésének olyan fázisába tekinthet be, amelybe egyébként ritkán. A felvételek felkerültek a facebookra, hogy tartsuk a kapcsolatot a nézőkkel. Az őszi lezárásokat követően először három Csehov darabot mutattunk be: a Leánykérést, a Ványa bácsit és a Sirályt, majd jöttek a Nóti-jelenetek, hogy legyen egy kis vidámság is, és mindezt megfejeltük A vérszipollyal, ami Philipp István és Bárány Ferenc műve a 80-as évekből, s amit Puskás Tamás, a Centrál igazgatója rendezett meg akkoriban elsőként. Ez egy nagyon vicces, a rímhányó Romhányit idéző darab, s ebben teljesedett ki az a módszer, hogy a szemben lévő monitorról olvassuk a szöveget s a kamera is szemben van. Nem lehetett sok próbánk, de komoly instrukciókat kaptunk, és mindenki örömmel csinálta.

A Vérszipolyban te játszod az öreg Grófot, aki nem tud kellően helytállni ifjú hitvese mellett.
   –  Hogy öreg? Hát igen, azzal, hogy én úgymond öreg színész vagyok, 3 éve szembesültem, amikor a Kasimir és Karoline-ban Papp Janóval mi voltunk a két öreg. Pár hónappal később a Családi kör című tv-műsorban is játszottam egy nagypapát, s akkor elgondolkodtam: lehet, hogy fiatalnak érzem magam belül, de lassan beleérek a nagypapa szerepbe…  Amikor a korábbi nagy színészekkel, Agárdy Gáborral vagy Kállai Ferenccel dolgoztam együtt, már akkor megfogalmazódott bennem, hogy idősen majd én is szeretnék olyan kedvvel és gyermeki lélekkel működni, mint ők. Nekünk, színészeknek mindig csodát kell létrehoznunk, és sokat kell dolgozni a lelkünkön, hogy mindig frissek maradjunk. A Vérszipolynál az olvasópróbán megcéloztam egyfajta hangvételt, mire Tamás mondta, hogy még sokkal öregebb legyél és még sokkal hülyébb! Elengedtük a gyeplőt, a végterméket meg kell nézni!

Az említett nagy öregek példaképeid?
   –  Az idősebb színészek közül sokan ikonok, akiket csodálok, de sokak magánéletét nem irigylem. 40 éves korom körül jöttem rá, hogy miért választottam ezt a hivatást: számomra ez segítség, hogy megvalósítsam önmagam. Ez nem a sikert jelenti, hanem eszköz, hogy önismeretre tegyek szert, ehhez pedig egy folyamatos belső munkára van szükség. Egy amerikai pszichológus szerint négy alapkérdést teszünk fel folyamatosan - értékes vagyok-e, biztonságban vagyok-e, meghallgatnak-e, kapcsolódom-e?  Én ebben a hivatásban legtöbbször megkaptam az igeneket.

Társulati tag vagy, vagy szabadúszóként dolgozol a Centrál Színházban?
   –  Társulati tag vagyok, de nem a hagyományos értelemben, mert szükségem van a szabadság élményére. Pályám elején a Vígszínházban a vezetőség mindent eldöntött a fejem fölött. Eljöttem onnan 1996-ban, azóta szabadúszó vagyok, hogy legyen beleszólásom a dolgaimba, hogy én is döntési tényező legyek a saját életemben. Dolgoztam vidéki színházakban – Békéscsabán, Nyíregyházán. Szegeden négy évet töltöttem – az csodálatos volt, például a Gyalog galoppot három évadon át játszottuk, ami vidéki társulatnál ritkaságnak számít. Nem voltam sehol a hierarchia része, a szabadúszásnak csak az előnyeit élveztem. Én azt tanultam meg a szabadúszásban, hogy az ember merjen és tudjon sok szempont szerint dönteni, és merjen hagyatkozni az intuícióira. 2009-ben épp a Pesti Magyar Színházban dolgoztam – szintén szabadúszóként - , amikor először hívott Puskás Tamás a Pletykafészekbe, majd az Illatszertárba, s aztán egyre több előadásba. Amikor néhány éve azt mondta, hogy legyek tag, én elkezdtem szorongani, mert ezt azzal azonosítottam, mikor a Vígben tag voltam, és ott nem volt beleszólásom, hogy én akarom-e ezt vagy azt a szerepet. Három évvel ezelőtt kötöttünk egy speciális szerződést, és én ezzel jól érzem magam.

A Centrál Színházban sok előadásban játszol. Nem feltétlenül osztanak rád főszerepeket, inkább érdekes karakterszerepeket. Jóban vagy ezzel a „besorolással”?
   –  Amikor én végeztem, 1987-ben, bár a Vígszínházban kötöttem ki, de két helyről is megkerestek vidékről: Debrecenből és Pécsről. Pécsett Vass Zoltán Iván főrendező például azzal csábított: gyere le hozzánk, nem tudom, miket fogsz játszani, de hősöket. Ez nekem furcsa volt, mert én magamat mindig karakter színésznek tartottam. Bár szerintem minden jó színész karakterszínész. Őze Lajostól egyszer megkérdezték, hogy jelentős színésznek tartja-e magát, erre azt válaszolta, hogy nem érti a kérdést. Segített neki a kérdező: jelentős vagy, mert ha egy kis szerepre jössz be, azzal is maradandó nyomot hagysz. Bennem már fiatalon is megvolt, hogy valamiféle jelet hagyjak az előadás után. Tök mindegy, hogy az mennyiségében mekkora, de minőséget kell produkálni. Minden egyes alkalommal meg kell találnom azt, hogy nekem mi a dolgom a szereppel. Például Molnár Ferenc Delilájában nyolc mondatom van, először Puskás Tamás nem is akarta rám osztani a szerepet. De aztán mégis hívott, mondván: nem mindegy, ki mondja el azt a nyolc mondatot. A karakterszerepek felé vitt az is, hogy a főiskola után elkezdtem kopaszodni, de ezzel amúgy nem voltak se hiúsági, se önértékelési problémáim. Ha problémám volt a pályám során, az abból fakadt, amikor úgy gondoltam, nem megfelelő feladatokat kaptam. Többek között ezért jöttem el a Vígszínházból, mert úgy éreztem, hogy sokkal nagyobb terhekre vagyok hivatott, mint amikkel ott megkínáltak, és amit letettem az asztalra, azt pedig nem értékelték úgy, ahogy szerettem volna. Én elég hamar rájöttem arra, hogy milyen alkat vagyok, s már a főiskolán is azt mondták a tanáraim – Horvai István és Kapás Dezső, akiknek az osztályába jártam -, hogy 33-34 éves koromban fogok beérni az alkatomhoz illő szerepkörbe. Pont akkor mutattuk be az Ötödik Sallyt, melyben pszichológus voltam. Húsz évig játszottuk.

Hogy határoznád meg: milyen alkat vagy?
   –  Egy abszurditásokra és iróniára hajlamos alkat. Ha nagyon le akarom csupaszítani, akkor azt mondom: én vagyok a szomorú bohóc. Ezt Iglódi István is mondta nekem, aki szintén tanárom volt, és később nagyon sokat dolgoztunk együtt, ő is ez a fajta bohóc típus volt. De közben meg sokszor hősnek is éreztem magam, vagy játszottam olyan szerepeket, ahol ez a kettő keveredett. Egy pár éve Paczolay Béla barátom rendezte Pécsett az Ádám almái című darabot, ami az azonos című filmből készült. Meghívott Iván, a pap szerepére, mert úgy érezte: ez lesz az én Ványa bácsim. Igaza lett, mert erre kaptam egy szakmai elismerést is (legjobb férfi alakítás díja – Vidéki Színházak Fesztiválja 2017 – a szerk.). Az én abszurditásom, lelki alkatom és a külsőm nagyon jól tudott ötvöződni ebben a szerepben.

Az alkatod miatt sok filmes és tv-s rendező is megtalál téged. Rengeteg sorozatban - A mi kis falunk, Szomszédok, Tűzvonalban, Hacktion, Kisváros, Jóban rosszban- játszottál, ezért a nagyközönség is jól ismerhet. Ezekben is különös fazonokat alakítasz. Miért szeret téged, aki szeret?
   –  Van három meghatározó rendező az életemben. Pajer Róbert, Zilahy Tamás és a már említett Paczolay Béla. Velük dolgoztam a legtöbbet. De sokat köszönhetek Gyarmathy Líviának, Bacsó Péternek, Szabó Ildikó Zazinak és többek között legutóbbi munkám rendezőjének, Miklauzic Bencének is. Ők tudják, hogy mindig azon dolgozom, hogy hogyan lényegüljek át, miközben arra is törekszem, hogy különlegeset alkossak. Miért szeret engem, aki szeret? Valószínűleg azért, mert én nagyon hajlamos vagyok a megingásra, ugyanakkor képes vagyok arra, hogy aztán összeszedjem magam. Rendőrök mesélték, hogy a Tűzvonalban epizódjait rendre elemezték, s nagyon bírtak engem, mert én a kisembert formáztam meg – összes hibájával és jó tulajdonságával együtt, s nagyon drukkoltak, hogy sikerüljenek a dolgaim. Visszatérve, hogy alkat. Én nagyon szeretem Hrabalt. Ő azt írja, hogy egy ember valódi portréját a dicsősége és a gyalázata dialektikus egységében lehet csak megfogalmazni.

Feleségeddel, Szalay Kriszta színésznővel legismertebb közös produkciótok egy színdarab, amiből film is készült, a Down-szindrómáss kisfiú történetéről szóló És a nyolcadik napon. Mennyire fontos számotokra a közös munka?
   –  A munka kapcsán mi nagyon egy hullámhosszon voltunk az elejétől fogva, eleve úgy jöttünk össze, hogy együtt szerepeltünk egy főiskolás rendezői vizsgában. Voltak és vannak vitáink is bizonyos dolgokban, de tudunk egyfelé menni. Kriszta sok mindent kitalál, s azokba engem bevon. Odaáll ügyek mellé – megírja, pénzt szerez és a gyakorlati megvalósítást is végigvezényli. Most például közeledik a Szent Iván-éj, s mi már tíz éve játszunk előadást azon a júniusi napon. Az otthonunkhoz közeli Kerekhegyi Kőfejtőnél előadtuk már a Gyalog galoppot, a Brian életét, az Rrrr című és a Gyönyörű zöld című filmek adaptációját, melyeket Kriszta írt meg, de voltak improvizációs párkapcsolati előadásaink is. Ebben az évben jubileumi előadásként a Brian életét ismételjük meg. A nézők pokrócokkal érkeznek, és batyus bálozunk az erdő közepén, igazi közösségépítő program. Kriszta folyamatos mozgásban van, hogy nekünk együtt legyen dolgunk.

Látod-e, hogy a pandémia után milyen feladataid lesznek?
   –  Az elmúlt egy évben nagyon elbizonytalanodtam, hogy kell-e nekem ezt a pályát csinálni. Például itt van a kollégákkal közös zenekarunk, a Harmadik Figyelmeztetés – nem tudunk fellépni. Nagyon hiányzik nekem az az önérdek nélküli közösségi együttlét, amit a zenekar jelent. A Centrálban felmerült A Vérszipoly vagy valamelyik Csehov-darab esetleges bemutatása is. A Network című darabra már régóta készülünk, de nagyon költséges, a jogok már megvannak – ez az azonos című, több Oscar díjat nyert film adaptációja, mely arról szól, hogy a média hogyan manipulálja az embereket. Most a Trip  Webszínház produkciójában veszek részt: Magács László rendezésében készül a 37 részes Shakespeare-parafrázis sorozat, ebből a Shylock effektus darabban van szerepem, amit a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában forgatunk. Aztán Kriszta már régóta rágja a fülemet, hogy kéne csinálnom egy monodrámát, Puskás Tamás nyitott erre a Centrálban. Még keresem, hogy mi legyen, ami különleges.