- Hogyan kerültél a Győri Nemzeti Színházba?
- Egyszer csak felhívtak telefonon, és felkértek erre a szerepre. Nagyon örültem… nagyon-nagyon örültem. Tavaly már játszottam Győrben, az Esti próba című darabban, ami koprodukcióban készült a budapesti Komédium Színházzal. Ez egy kétszereplős mű, Gáti Oszkár volt a partnerem, Kiss Csaba a rendező. Valószínűleg ebben láthatott Ács János, aki a Szent Johannát rendezte.
- Vágytál rá, hogy eljátszd Johannát?
- Nem. Nincsenek szerepálmaim, ami talán jó is, mert így mindennek tudok örülni - de még mindig meglepetésként ér, mikor ilyen nagy feladatot kapok. Most dolgoztam először Ács Jánossal és fantasztikus élmény volt számomra a közös munka. Nagyon nagy tudású ember elképesztő sok humorral fűszerezve. Egy olyan pontos „térképet” adott a kezembe már az első héten, az elképzeléseiről, a szerepről, aminek köszönhetően teljes biztonságban éreztem magam, és szinte szárnyaltam…
- Egyforma volt az elképzelésetek Szent Johannáról?
- Azt hiszem, igen. Az volt a csodálatos, hogy nem külön elképzeléseink voltak, hanem inkább „társasjátékot” játszottunk… olykor nekem volt egy ötletem, aztán neki, megbeszéltük, kipróbáltunk sok mindent, és a végén együtt „gyúrtuk össze” a figurát. A győri társulat nagyon segítőkész volt, és kedves, hamar befogadtak. Igazán jó munka volt…
- Mi volt a fontos neked ebben az előadásban, hogy egy új Johannát, vagy egy új Parti Nórát mutass meg?
- Nekem az volt a legfontosabb, hogy egy embert mutassak. Úgy próbáltam megközelíteni, hogy ez egy fiatal lány… hogy Szent Johannává vált az idők során, az egy csodálatos dolog, de én azt éreztem fontosnak, hogy ugyanolyan, mint bármelyik ember: dühös, akar, fél… Szerettem volna közel hozni őt a közönséghez. Nem akartam elidegeníteni, és úgy ábrázolni, mint egy katonát, aki „bekattan”, és elhatározza, hogy megmenti Franciaországot. Ő egy fiatal lány, aki tényleg hangokat hall, és nagyon erős, mindenen átütő hittel teszi, amit tesz. Egy létező ember – tetőtől talpig igazi.

- A te életedben mennyire fontos a hit?
- Hit nélkül nem is tudnék élni. Mindenen átsegít.
- Miben hiszel?
- A saját istenemben. Az életben. Hiszek abban, hogy mindnyájan itt vagyunk valamiért, hogy mindenkinek van feladata. Szeretnék méltó lenni ahhoz, hogy élhetek. Egy saját istenben hiszek, ami az enyém – vagyis mindenkié.
- A kritikusok többsége pozitívan írt a győri alakításodról. Mennyire befolyásolnak a kritikák?
- Nem szoktam kritikákat olvasni, csak ha valaki a kezembe nyomja, hogy: ezt olvasd el! Most is a „kezembe került” egy-két írás, és annak örültem igazán, hogy elismerték azt, amit csináltunk. Nem befolyásol, hogy miket írnak rólam – talán csak annyiban, hogy erőt ad a további munkákhoz, hogy érdemes… Rossz kritikával még nem nagyon találkoztam, de azokat is igyekszem a úgy feldolgozni, hogy a hasznomra váljon, megnézem mi az, ami igaz belőlük, és min tudok változtatni.
- Jó „szabadon úszni”, nem vágysz egy társulatra?
- Néha most már érzem, hogy jó lenne valahova tartozni. A legrosszabb a szabadúszásban a létbizonytalanság. Néha nagyon jó, néha meg nem tudja az ember, hogy miből fogja kifizetni a villanyszámláját. Azt szeretem benne, hogy rengeteg emberrel találkozhatok, és sokféle rendezővel dolgozom. Még nem éreztem azt, hogy érdemes leszerződnöm bárhová. Egy-két vidéki színháztól ugyan kaptam ajánlatot, de mostanában elég sokat játszom a fővárosban, ezért nem tudom vállalni, hogy eltűnjek Pestről.
- Mi vár még rád ebben az évadban?
- Ez a szabadúszás szépsége… nem tudom! Most úgy tűnik, hogy évad végéig nincs újabb munkám, de hátha holnap felhívnak… ki tudja?!