Az évadzáró társulati ülésen jelentette be Cseke Péter, a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház direktora, hogy Pál Attilát választották a teátrum új örökös tagjának. „Annyira meglepődtem hirtelen, amikor meghallottam a nevem. Nagyon jólesett az elismerés, de az örömbe némi üröm is vegyült, hiszen Csombor Tecával több évtizedes baráti kapcsolat fűzött össze bennünket. Ő is a társulat örökös tagja volt, és ebben az évadban nagyon hirtelen távozott közülünk” – emelte ki Pál Attila, akinek a fotója hamarosan már ott sorakozik majd a teátrum páholyfolyosóján, az örökös tagok között.   

Közel negyven év munkájának az elismerése ez a cím, Pál Attila ugyanis 1986-ban lett a társulat tagja. „Szoktam mondani viccesen, hogy nem is éltem még, de már a színház tagja voltam. Ezen mindig jót derülnek. De az igazság az, hogy ha nem vigyázok, akkor 2026-ban kereken negyven éve leszek a társulat tagja” – árulta el a színművész. 

Pál Attila gyerekként még nem dédelgetett színészi álmokat, táncolni és énekelni viszont mindig is szeretett. Művészi vénáját édesanyjától örökölte. „Anyukám pici babaként nevelőszülőkhöz került, utána 16 éves korától a saját lábán állt a világban. Tehetséges volt, énekelt, táncolt, de nem volt rá lehetősége, hogy a művészi képességeit kibontakoztassa.” 

Pál Attila fejében sokáig meg sem fordult a színészi pálya, bár szavalóversenyekre gimnazistaként is szívesen járt, és elkezdett társastáncot tanulni a korszak karizmatikus tánctanár párosától, Benkő Mártontól és feleségétől, Zsókától. Ekkor viszont jött egy lehetőség, a középiskolájában ugyanis a katonai pályára kerestek jelentkezőket. „Érettségi előtt álltunk a Budai Nagy Antal Gimnáziumban, amikor a katonatiszti főiskola toborzott felvételizőket. Három nap volt a felvételi, és rájöttem, hogy az három nap lógást jelent a suliból, ezért jelentkeztem. Felvettek, méghozzá elég komoly pontszámmal, de én ezt nem gondoltam komolyan, úgyhogy nem vonultam be.” 

Egyre erősödött benne a gondolat, hogy színész legyen, ezért felvételizett a Színművészeti Főiskolára, de a második rostán kiesett. Volt azonban egy nagy vágya, állatorvos vagy állattenyésztő szeretett volna lenni. „Pesti gyerek vagyok, és nekem mindig az volt a legnagyobb jutalom, ha elmehettem nyáron vidékre a rokonokhoz, ahol körülvettek a háziállatok, a Börzsönyben pedig gombásztunk és málnát szedtünk. Imádtam a falusi életet. Ezért elmentem a Dömsödi Dózsa Tsz-be, egy tehenészeti telepre, ahol nappali telepvezető helyettesként dolgoztam pár hónapot, mert az volt a tervem, hogy megpróbálom az állatorvosit. Majd a Terimpexnél dolgoztam egy rövid ideig, ami egy állati és növényi termékeket forgalmazó cég volt, de rájöttem, hogy nekem nem való az irodai munka. Egy barátom hajózott, ezért letettem én is a matrózvizsgát, de beraktak a csepeli kikötőbe írnoknak. Három hetet töltöttem ott” – idézte fel az útkeresés hónapjait Pál Attila.  

Majd felvették a KISZ Központi Művészegyüttes stúdió tánckarába, ahol Somogyi Tibor irányítása mellett kezdte el bontogatni a szárnyait. Jelentkezett az akkor alakuló Várszínház színészképző stúdiójába, ahová rögtön felvették. A kétéves képzést azonban a második év közepén abbahagyta, mert szerelmes lett, és pénzt akart keresni. „Hamar rájöttem, hogy mégsem tudok színház nélkül élni. Egy színész barátom, Pelsőczi László leszerződött Békéscsabára, ahol akkor indítottak egy színészképző stúdiót. Jelentkeztem és felvettek. Egy év után onnan felvételiztem a Színművészeti Főiskola operett-musical szakára. Az volt Kazán István utolsó osztálya. Az első perctől kezdve színháznál dolgoztunk, próbáltunk, játszottunk, közben végeztük a sulit.”

Az egyik vizsgaelőadásukat, Oscar Wilde Bunbury, avagy hazudj igazat! című komédiáját megnézte Lendvay Ferenc, a kecskeméti teátrum akkori direktora. „Vizsga után bejött az öltözőbe, hármunkat kiválasztott és munkát ajánlott nekünk. Elővette az aktatáskájából a szerződést, megfogtam a tollat és aláírtam. Úgy voltam vele, hogy lejövök egy évre szerencsét próbálni, és ennek már közel negyven éve.” 

Ugyan voltak hullámhegyek és hullámvölgyek is ebben a négy évtizedben, de Pál Attila soha nem bánta meg, hogy a kecskeméti színházat választotta. „A második évadtól kezdve komolyabb szerepeket kaptam, és néhány év alatt az operettirodalom jelentős részében színpadra állhattam. Kecskemét ráadásul nagyon lokálpatrióta város, úgy érzem, hamar a szívükbe fogadtak, és olyan szeretet vett körül mindvégig, ami mindig átsegített a nehéz időszakokon is. Hiszek a sorsszerűségekben. Nem tudom, hogy a Jóisten keze, a végzet, a sors vagy valami földöntúli erő, de valaki mozgatja a szálakat. Nem véletlenül vezetett az utam Kecskemétre.”

Az első években Pál Attila talán egy kicsit beskatulyázódott a táncos-komikusi szerepekbe, de később megnyíltak számára a lehetőségek a többi műfajban is. Büszke rá, hogy az operettől a kis- és nagyszínházi prózán át a mesedarabokig sok mindenben színpadra léphetett. „Nem hiszek a szűken kategorizált csak prózai vagy csak zenés színészetben. Sok gratulációt kaptam a nézőktől az elmúlt években a prózai szerepeimért is. Ilyen volt például Bagó Bertalan rendezésében a Caligula helytartója és A száll a kakukk fészkére, illetve Rusznyák Gábor rendezésében A játék vége. Nagyon sok mesedarab is megtalált. Cseke Péter rendezésében vittük színre az Ágacskát, amiben Dani kacsát játszottam. Ha valahol megláttak, évekig rámcsodálkoztak a gyerekek, hogy: nézd, ott van Dani kacsa! Nagyon szép emlékként őrzöm ezeket a találkozásokat.”

A színművész elárulta, az elmúlt években sok mindent átértékelt az életében. Fontos számára, hogy a mindennapokban is megtalálja az élet apró szépségeit. „Örülni kell annak, hogy süt a nap, kék az ég, hogy kibújt a kertben egy virág. Ezekből és sok-sok olyan apró dologból áll össze az élet, ami mellett a hétköznapokban gyakran elmegyünk. Fontos számomra az a sokszor idézett gondolat, hogy: Uram, adj türelmet, hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni, adj bátorságot és erőt, hogy megváltoztassam, amit lehet, és adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.”

Az elmúlt évek során Pál Attila rengeteg feladatot magára vállalt a színházi munkája mellett. Rendszeres fellépője városi és céges rendezvényeknek, de a közéleti szerep is megtalálta, és több ciklust eltöltött bizottsági tagként. Emellett a karitatív munka is szívügye. „Nagyon fontos számomra a jótékonyság, éppen ezért gyakran részt veszek olyan események létrehozásában, amivel kórházakban, idősek otthonában tehetem szebbé mások napját. Néhány évvel ezelőtt pedig a temetések is az életem részévé váltak, gyakran kérnek fel polgári búcsúztatásokra. Így ma már nemcsak a színházkedvelők, de a kecskeméti lakosság jelentős része ismer. Abban is hiszek, hogy hosszú távon megéri jónak lenni, mert biztos vagyok benne, hogy azt kapjuk vissza, amit megérdemlünk. Van egy régi ars poeticám: ha segíteni nem tudok, akkor ártani minek ártsak. Próbálok eszerint élni, és ha nehézségek, buktatók jönnek velem szemben az életemben, bízom benne, hogy odafigyelnek rám odafent.”