Elhunyt örökös tagok nevét viseli három diákbérlet
A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatánál nemrég fejeződött be a diákbérletek értékesítése.
Az idei évadtól kezdődően három diákbérlet is új nevet kapott: Elekes Emma, András Gyula és Bessenyei István nevét viselik a bérletek. A névadással tiszteleg a társulat az elmúlt két évadban elhunyt örökös tagok munkássága és emléke előtt.
Elekes Emma a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben végzett 1953-ban. Az évfolyam kiemelkedő színésznője volt, azé az évfolyamé, amely Harag György vezetésével megalapította a nagybányai, a későbbi szatmári magyar színházat. Nem hagyományos drámai alkotásokban is sikerrel szerepelt, volt érzéke az ironikus hangvételű szerepépítkezés iránt.
András Gyula 1964-ben végzett Marosvásárhelyen, a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben, azóta a Szatmárnémeti Állami Magyar Színháznak, illetve utódintézményének, az Északi Színház magyar tagozatának volt a tagja. Közel másfélszáz alakításának tapsolhatott a közönség az elmúlt hat évtized alatt. Az Örkény-egypercesek mestere volt, mai napig is ezekkel az ironikus szösszenetekkel emlékeznek rá az évadvégi gálákon.
Bessenyei István 1981-től volt az Északi Színház magyar tagozatának (a későbbi Harag György Társulatnak) a színésze. A kilencvenes évektől kezdődően rendezett is, közben a nyolcvanas évek végétől frontembere a nagykárolyi Kastélylakók Zenekarnak (szövegíró és énekes). 2012-től két évadon át a Harag György Társulat művészeti igazgatója is volt. Közel kétszáz szerepben láthatta a szatmári közönség, az általa rendezett előadások közül többet még ma is műsorán tart a társulat.
Papp János sokszínű életébe, pályájába engedett betekintést az interjú során és a címben megfogalmazott bölcsességet engedelmével, ajánlom mindenkinek, magamnak is megfontolásra!
Cseke Péter 18 éve vezeti a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színházat. Vallja, hogy egy színház akkor jó, ha úgy működik, mint egy könyvtár: mindenki megtalálja a kedvére valót.
A Csongor és Tünde drámairodalmunk harmadik óriása – színpadra állítása örök kihívás volt és lesz. Vörösmarty Mihály instrukcióként nagy mennyiségben írt elő szcenikai csodákat, varázslatokat, amelyektől 1830 óta a mű nem a rendezők, inkább a látványtervezők álma.