Alkotók a pult mögött

Cikkünkben Cziglényi Boglárka írót, Jekl László operaénekest és Faragó Béla zeneszerzőt, a Fény presszó alkotóit mutatjuk be.

CZIGLÉNYI BOGLÁRKA: FÉNY PRESSZÓ

SZERELEM TARTÓS BÉKE IDEJÉN

Rendező: Frigyesi András

Bemutató: 2018. május 12.

A kor: amikor az árnyéknak is árnyéka volt, 1956 ősze.

A hely: egy rosszul látogatott kis presszó, amelyet a „tűrt” kategóriás főúr vezet.

CZIGLÉNYI BOGLÁRKA 1986-ban született, vagyis menthetetlenül a XXI. század gyermeke, aki a színdarabban megjelenített korszakot legfeljebb szülői, de inkább nagyszülői elbeszélésekből ismerheti, legalábbis egyelőre – de ki tudja, mit hoz a jövő. (A világ amúgy is olyan, hogy leginkább a mások elbeszéléseiből ismerhetjük meg, a saját történeteinkből legfeljebb önmagunkról tanulhatunk, azt a tanulságot viszont másnapra úgyis elfelejtjük, hálistennek.)

Német és magyar szakon végzett az ELTE bölcsészkarán, azóta szövegek szerzésével keresi a kenyerét. Dolgozott gyerektáborban és romkocsmapult mögött, fordított használati útmutatót és regényt, rittyentett reklámszövegeket, írt újságcikkeket és szerkesztett interjúkat, és végül, szinte elkerülhetetlenül, megkezdte kalandosnak ígérkező útját a színház és a film világában.

Eddigi munkái közül érdemes kiemelni a Börtönbújócska című drámát, amelyet 2017-ben mutattak be; illetve ő volt a Martfűi rém című, 2016-ban bemutatott film forgatókönyvének konzultánsa. Színházi pályafutásának, amely tehát csak mostanában kezdődött, de ki tudja, hol áll meg (egyike azoknak, akik elnyerték az idei Örkény drámaírói ösztöndíjat), fontos állomása, már-már rajtkockája a Latinovits Színház: ő volt az Ármány és szerelem dramaturgja, korábban pedig a német nyelvű Jedermann (Akárki) rendezőasszisztenseként működött közre.

Eddigi írásait (versek, felnőtt-mesék, drámák) inkább komor iróniával tépelődő hangvétel jellemzi: a Fény presszó talán az első kísérlete a könnyebbnek nevezett vagy csúfolt műfajjal – és, meglehet, rögtön azzal a végeredménnyel, hogy ez a könnyebbnek vélt műfaj is olyan, hogy a sziporkázó tréfák és röpke dallamok mögött és alatt és mellett talán nem is olyan vidám.

Csak sokat lehet rajta elérzékenyülni meg nevetni. Amíg lehet.

JEKL LÁSZLÓ operaénekes, basszbariton: a klasszikusokon felül a kortárs opera is a repertoárjához tartozik, ő játszotta például Faragó Béla – előadásunk zenei vezetője – Kafka: Átváltozásából írt operájának ősbemutatóján az Apa hálás, ám annál embert próbálóbb szerepét. Igen, játszotta: az operaénekeseknek elméletben nem kell színésznek is lenniük, az opera mint műfaj sokkal hosszabb közös határral rendelkezik az abszurd színházzal, mint azt talán az opera szeretné, gondoljunk csak arra, milyen káprázatos volt Luciano Pavarotti a Bohéméletben, ahogy Rodolphe szerepében az éhezés kínjairól trillázik százhúsz kilósan, a jóllakottság élő szobraként –mégis ellenállhatatlanul. A XX. század vége felé azonban, mint annyi minden más, az opera is új korszakába lépett, a zeneszerzők, a rendezők, a karmesterek, sőt, az énekesek is rákaptak arra, hogy emberi történetekként kezeljék az operákat, és élő, igazi emberekként a szerepeket. Jekl ennek a, mondhatni, új generációnak a képviselője, nem elégszik meg a szerepei eléneklésével, el is játssza őket; és nem elégszik meg az opera, ha nem is szűkös, de mindenképpen behatárolt, és elkerülhetetlenül vitrin-csillogású világával: új utakat keresett maga és műfaja számára. Így, útkeresés közben bukkant a magyar sláger-világ felesébe süppedt szigetére, a negyvenes-ötvenes évek fordulóján rövid ideig virágzó jazz-slágerek terepére, amelyekben az amerikai feketék zaklatott szinkópái és fanyar diszharmóniái ülik nászukat a közép-európai életérzéssel, mely maga is csupa zaklatott fanyarság, és olyan diszharmonikus, hogy attól koldulunk. Jekl megismerkedett ezekkel a slágerekkel, és rögtön az ötlött az eszébe, hogy mi lehet, lehetett körülöttük, a keletkezésük idején, a magyar történelem számos mélypontjának egyik legmélyebbikében? Volt-e akkor is szerelem? Volt-e bizalom, barátság, férfi-rivalizálás, akadt-e egy csipetnyi romantika abban az egyenszürkére mázolt pokolban? És mi történt azokkal, hová tűntek – mert eltűntek – azok, akik ezeket a slágereket írták és énekelték? Így, ezekkel a kérdésekkel kezdődött jelen színdarabunk és előadásunk története – amelyben Jekl László operaénekes először lép színpadra prózai szerepben.

Azért ne aggódjunk, énekelni is fog.

FARAGÓ BÉLA 1961. május 22-én született, amely eseménynek NGC 1961 M 22 című zongoraművével állított emléket, ha mandínerből is: a cím ugyanis egy galaktika ugyanazon a napon megesett születésére, pontosabban emberi szem által történt felfedezésére (illetve ez alkalomból kapott nevére) utal.

Zenei tanulmányait szülővárosában, Kaposvárott kezdte, a budapesti Bartók konzervatórium zeneszerzés-tanszakán folytatta, végül a Zeneakadémián diplomázott: most ott tanít, a jazz tanszéken. Zeneszerzői tanulmányai, később munkássága mellett előadó is. Elsősorban a hazai és nemzetközi avantgarde műfaját igyekezett népszerűsíteni, tagja volt az erre szakosodott, legendás Új Zenei Stúdiónak, majd a még legendásabb 180-as Csoportnak is. Már pályája kezdetén a színház felé sodródott, ott volt például – zenei vezetőként – a Bárka Színház alapításánál; azóta pedig számos színpadi produkció mondhatta el magáról, hogy Faragó volt a zenei vezetője, vagy inkább: mindenese. Bíztatóan terebélyesedő életművének része az opera: már négyet (A titok - 1993-94; EastSide Story –1999-2000; Az átváltozás - Franz Kafka novellája nyomán - 2009; Ludas Matyi - Daljáték - 2011) is írt. Innen az ismeretség Jekl Lászlóval; a jazz-slágerekhez pedig – talán – a jazz tanszéken eltöltött tanévek sodorták közel, hiszen a jó tanár legalább annyit tanul a növendékeitől, mint azok tőle.