Hatalmas robaj a háttér sötétjében vagy a függöny mögött, láthatatlanul.
2.
Még füstölgő, porködös terület a nagyon lassan erősödő fényben, visszahulló föld-darabokkal, szállingózó faháncsokkal, papírlapokkal. Apróbb gépelemek, csavarok, szerszámok koppannak a földön. Ugyanúgy tányérok, evőeszközök, ételmaradékok, sőt, egy műanyag WC-tető is. Összetört bútorok, dísztárgyak szanaszét. A kataklizma még elcsípett utórezgései.
Egyre jobban látható a káosz. Néhány halott vagy sebesült hever a limlomok alatt, egy-két elhaló nyögés, a távolból jajveszékelés és sziréna hallatszik, majd tökéletes csend.
A színen, a pusztulás felett, egy állványon vetítővászon, előtte - félig háttal a nézőknek Tilla főmérnök ül, és diapozitívokat vetít. A képeken a Féktelep, egy-két fékház kívülről, majd gépi berendezések láthatók, aztán az itt dolgozók vicces csoportképei, maga Tilla főmérnök is a családjával, egy ligetes folyóparton. A vetítő csendben kattog. Végül felvillan egy tervrajz, melyen Tilla módfelett meglepődik. Feláll, megdöbbenve tesz egy-két lépést, majd ismét a képernyőre mered. Végül kimegy.
A vetítésnek egyébként láthatólag semmi köze a robbanás következményeihez. A háttérben először Én jelenik meg, majd sorban a szereplők, ahogy bemutatkoznak.
33.
�ne még. Szabályszerűen ki kell hordani a végkifejlet pillanat-magzatát, hogy megszületésekor ne érezzük úgy, torzszülöttként jött világra.

- Fussunk, mielőtt elered az eső. Mindenki ránk vár - a főmérnök tudja: látott mindent, amit látnia kellett, és átél mindent, amit át kell élnie itt, a Féktelep s a Menhely Kertjének határán. "Fussunk, kamaszosan, lebegő hajjal a Porhintés útján, véletlenül összeakadó vállakkal, egymásra se nézve, csak előre, habár vissza, tehát sehova, de mégis egy ház felé, legyen az fékház vagy mézeskalács-kunyhó, múzeum, vagy színház."
És belendülnek, mögöttük, mint láthatatlan üldözők, árnyékaik sarkallják őket, egyre sebesebb tempót diktálva.
Észre sem veszik, amikor Marija Szopotnyikova mosolyogva kijelenti: "Én itt maradok -, s ott is marad, néz utánuk a szélben, egy nagy, giccses szélben, csak áll mint egy fa, mint egy gyönyörű vörösfenyő, mit is csinálhatna egyebet, hisz ő ott volt végig a Menhely Kertjében ahová még csak haza se mehetett, mert mindig is otthon volt benne.
S most elered az eső, figyelmeztetően, ritka, nagy cseppekben, némi egérutat adva Tillának és Lengő Évának, akik, ha elérik a nyolcas fékházat, talán a leszakadó égtől is megmenekülnek. Egymásért, de egymás ellen való futás ez. Mint ahogy futás a megázás elől is, a tönkrement frizurák elöl, a rothasztó nedvesség elöl, az előző lépés elöl a következő lépésig, a belendüléstől a fékezésig, a leszakadó robajoktól az alant elterülő csendig, egy most éledő kerttől egy aranyhalált halt fékházig. Futása ez a futásnak, grimaszos visszaröhögés a megállva csodálkozók pofájába, buja érzelmeket fakasztó feledése a szedettbetűs, emelkedett igazságoknak, áttörése a horizontnak.
Egyre átláthatatlanabb a zápor, a döndülések már előjátszanak egy végső nagy fortisszimónak, amikor majd a zuhanó ég eléri a földet, s amikor már igazából nem is lehet tudni, hogy a föld szakadt-e fel, vagy a menny szakadt le, csak azt tudni, azt a nagy találkozást, mely a két boltív egymásba rogyását egy utolsó, felismert pillanatba sűríti.
Verebes Ernő