A Julius Caesar – bár csupán 1623-ban jelent meg – valószínűleg 1596-1600 között születhetett, vagyis Shakespeare írói pályájának csúcsán, olyan remekművek táján, mint a IV. Henrik, a Hamlet vagy az Othello. Remekmű a Julius Caesar is, mert nemcsak a szerző bravúros cselekményszövésének, nyelvi-stilisztikai zsenijének újabb bizonyítékát fedezzük fel benne, hanem arra a társadalmi-politikai frissességre, érzékenységre is rádöbbenhetünk, ami Shakespeare-t ugyancsak egyetemessé és maivá, élővé teszi.

A történet szerint a Pompeiust legyőző Caesar épp hatalma csúcsán van, a római nép isteníti, sőt, a koronát is felajánlja neki, ám félő, hogy Caesar – tekintélyével visszaélve – egyeduralomra tör. A szenátorok ezért összeesküvést szőnek a meggyilkolására, s ennek vezéralakjai Cassius és Brutus lesznek. A rosszat sejtető jelek ellenére Caesar megjelenik a Szenátusban 44. március idusán, ám az összeesküvők ledöfik – de ezzel polgárháborús helyzetbe sodorják a birodalmat. Fel is áll a két tábor: a Caesar-pártiakat Antonius és Octavius, a köztársaság híveit Cassius és az egyre inkább elbizonytalanodó Brutus vezetik. A személyes indulatok, politikai érdekek és hatalmi játszmák felkorbácsolódnak – s így, a világtörténelem egyik legkritikusabb időszakában érkezünk el a philippi síkra, a két párt végső csatájának színhelyére…