Marius von Mayenburg (1972) dokumentarista stációdrámája egy homoszexuális sorozatgyilkos, a „hannoveri mészáros” Fritz Haarmann történetét meséli el.
Haarmann (1879-1924), foglalkozása szerint ócskás és rendõrségi besúgó, 1918 és 1924 között több mint húsz fiatal fiút gyilkolt meg. Az 1920-as éveket írjuk, a Weimari Köztársaság vegetál, Hitler éppen börtönben ül, de idõ elõtt szabadlábra kerül. 1924. június 23-án elfogják Haarmannt, és ezzel megkezdõdik a német történelem egyik legfontosabb, nagy nyilvánosság elõtt zajló és hatalmas sajtóvisszhangot kiváltó sorozatgyilkos-pere. Kivégzése elõtt utolsó kívánsága hat darab szivar, amit búcsúzóul még elszív, aztán ezekkel a szavakkal válik meg az élettõl: „Viszontlátásra, uraim!”


A bírósági jegyzõkönyvek, korabeli újságcikkek és a pszichiáter feljegyzései képezik a dráma alapanyagát. Mayenburg elsõsorban nem Haarmann bestiális tetteire helyezi a hangsúlyt, hanem megpróbál egy társadalmi panorámát megrajzolni, azt az atmoszférát érzékeltetni, amelyben egy ilyen bûntény lehetséges. Mert nehéz elhinni, hogy senki nem látott és nem hallott semmit, sokkal inkább lehetséges, hogy, bár az emberek tudták, vagy legalábbis sejtették, mi zajlik körülöttük, nem beszéltek és megpróbáltak úgy tenni, mintha a probléma nem létezne. Különös hangulatú az az ország, ahol éveken keresztül emberek tûnnek el, ahol a szomszédok emberi mészárlás hangjait hallják, mégse tesznek semmit, ahol az egyébként korrupt rendõrség sem tesz semmit, s ahol egy sorozatgyilkos rendõrségi besúgóként éli az életét.