A végzet elkendőzi az emberek arcát. Akik arra születtek, hogy közöttük megértés és szeretet uralkodjék, megölik egymást. A végzet ujja összezavarja a szálakat és az emberek félreértik egymást: hiába közeledik az egyik segítőkész szeretettel, a másik számára a szeretet fogalma ismeretlen. Mivel nem hisz abban, hogy bármit is kaphat, ezért csak szerzni tud, rabolni, akár a másik ember élete árán is.

A természet világában a törvény véletlenszerűen szedi áldozatait: a villám bárkit agyonsújthat, s ahol földrengés támad, nem tudni, kire hoz halált. A véletlen az emberek világától sem idegen: valaki betér egy fogadóba, és ott megölik, hogy kirabolhassák. Halála szinte a természeti törvény hatáskörébe vág, hiszen úgy pusztul el, mintha megmarta volna a kígyó vagy elnyelte volna az árvíz. Ami azonban e drámában történik, az kegyetlenebb végzet. A férfi, aki húsz év távollét után visszatér szülőházába, hogy anyján segítsen, nem véletlen vendég.

Az ember nem lehet egymaga sorsának ura, mert nem tud magányba zárkózni. Saját sorsa a mások kezébe van letéve. Bele akar avatkozni a mások életébe, mert erre szólítja a kötelesség szava, de közben mások is beleavatkoznak az ő életébe. Mások, akik lehetnek éppen legközelebbi rokonai is, akiket viszont a vágy sarkall arra, hogy eltekintsenek mindennemű emberi kötelességtől. Sőt, amit tesznek, az maga is emberi kötelesség: saját szabadságuk visszahódítása. Amitől azonban emberségük visszaszerzését várják, az éppenséggel emberségük elvesztésével egyenértékű.