A rendező életrajzából:

Hol volt, hol nem volt, a bérces Balkánon, volt egyszer egy ország, annak is a lankáin túl, egy nagy tisztás. Ennek a tisztásnak a kellős közepén élt egyszer egy kiskondás.

Ez a kisfiú nem csak a jobbnál-jobb legelő felé terelgette kondáját, de – amíg a gömbölyödő zsírpacnik élvezettel röffengetve tépték és csámcsogva zabálták a finom falatokat a tarackos árokparton – kántálva énekelt nekik az élet szépségeiről, a nap símogató sugarairól, de a sors komiszságáról is, hiszen közelgett a zord tél, és a télben a házigazda gumicsizmásan, a nagykéssel, és akkor nagyon kegyetlenül és gyorsan véget ér majd a röfögésekkel, a napsütéssel és a gazdag tarackossal teli rövid boldog életük. És a kiskondás biztatta őket: meneküljenek csak a biztos halál elől, meneküljenek bárhová a nagyvilágba, ő elengedi őket. De nem mentek sehová, csak tovább zabáltak, fel-fel horkanva a gyönyörűségtől, ha egy-egy finomabb falatra találtak. És ekkor a kiskondás dühös lett és szomorú, merthogy ezek a bűzlő, sárban fetrengő, behízott szemüket a fülükkel eltakaró hájgombócok, nem figyelnek a szívhezszóló, igazmondó dalokra¬; ezért elhatározta, hogy ha nagy lesz, sok iskolát fog majd járni, egészen annyit, hogy pap lehessen, és az egész emberiségnek kántálhasson majd hasonló szép rigmusokat, akik talán majd meghallgatják, meg is értik, és okulhatnak, tanulhatnak is belőle.

És a kiskondás találkozott egy másik kisfiúval, aki ugyanazon a legelőn kecskepásztorkodott. Hamarosan összebarátkoztak és mit ád Isten, mindkettőjükből, pap lett, emberi tömegeket megnevettető-megríkató, szórakoztató és okító, igazmondásukról elhíresült, időnként nagyhangú, máskor meg halkszavú lelkipásztor. Azt a másik kisfiút Soltis Lajosnak hívták.

    

Hiába leszek egészséges sejt egy beteg testben, nem élek sokáig. És hiába árad belőlem a szeretet, mert a szeretet egy közös élmény. Nem egy én-élmény, hanem egy mi-élmény. Egy együtt-élmény, amihez más is kell. Mindenki. Nem működik anélkül.

A szeretet nem egy szólótánc.

Müller Péter 

SERESS REZSŐRŐL...

Bodrogi Gyula: "... nekem azt mondták, menjek el a Kispipába, mert van ott egy óriási, zseniális zongorista. Én nem ismertem Seresst. Ahogy beléptem, felállt a zongora mellől egy alacsony ember, és rám köszönt: "Szerbusz, Gyula" - majd a kezembe nyomott egy listát: "Ezek mind az én nótáim", és mesélt, beszélt, mindenféle ócska vicceket. Amikor felálltam, úgy jöttem ki, mintha száz éve ismerném. Nekem ez a legfontosabb: Seress Rezsőt, a "kis Seress"-t az is ismeri, aki sohasem látta. Ő mindenkinek "Személyes ismerőse".

Voith Ági: "Főiskolások voltunk, amikor elkezdtünk a Kispipába járni... néhány évvel Seress halála előtt. Én már másmilyennek láttam őt, egy elhízott, alacsony kis ember, rekedt repedtfazék hangon énekelt, miközben a belépőket fél kézzel üdvözölte, és felmutatta a bal kezét: "A kő című dal következik... hölgyeim és uraim... bal kézzel írtam, jobb kézzel játszom..."

Horváth Gyula: 1953-ban, vagy 54-ben, még főiskolás voltam, és Básti Lajos volt az osztályvezető tanárom. Kispénzű főiskolás lévén nemigen engedhettem meg magamnak, hogy támogassam a magyar vendéglátóipart. Egyszer óra után azt mondja Básti tanár úr: "Na, gyere, Gazdili - így hívott, miután négy évig én voltam az osztálybizalmi - elmegyünk a Kispipába, eszünk egy halászlét és ott megismered a magyar éjszakai élet legérdekesebb és egyik legértékesebb figuráját, Seress Rezsőt. Hát, nagyon örültem a halászlének. Aztán megláttam Seresst. Mindenre számítottam, csak erre nem. Iszonyatosan rekedt orgánum, egy rakás szerencsétlenség, előtte már sok-sok rumos pohár, messziről bólintott Bástinak, és azután sokáig nézte és mosolygott. Nem vagyok valami jó pszichológus, de ilyen mosolyt, amelyikből ennyire sugározzék a szeretetre vágyás, sem azelőtt, sem azóta nem láttam."

Presser Gábor: "Én egy ideig egy házban laktam Seress Rezsővel, épp az alatta lévő emeleten. Emlékszem, mindig a Szomorú vasárnapot hallgatta, mindennap, pontosan kettőtől hatig, egyik feldolgozást a másik után.

Abban a Dob utcai házban egyébként sok zenész megfordult az idők során. Itt lakott régen Beamter Bubi, a legendás vibrafonos, és ideköltözött Orosz János bárzongorista, akinek az ötvenes évek egyik ünnepelt énekesnője, Vadas Zsuzsa volt a néhai felesége."

    

“…Eszembe jutott Seress, a tehetséges slágerszerző. Én írtam le először fővárosi lapban a nevét, nyolc évvel azelőtt, amikor még a vurstliban volt zenész. Elhatároztam, neki adom az én szerelmes dalomat... Megmutattam a verset - mondja Jávor László visszaemlékezésében.

- Szép, szép - mondja Seress Rezső, a kiskocsma zongoristája - de ez nem lesz sláger, mert vers. De szívesen megpróbálom, ha nekem adod...

- Ha az elhelyezését vállalod, megzenésítheted.

- Bízz, csak mindent rám" - mondja fölényesen Seress.

A zenésítés azonban lassan készül. Jávor türelmetlenkedik. Egyik éjszaka aztán a Fórum kávéház telefonosa jelenti, hogy "Seress már háromszor keresett. Rohantam a kocsmába. Rezső előadta a Szomorú vasárnapot. A dalnak vége volt, de a szép muzsika tovább zengett bennem... a monoton melódia mesterkélten egyszerű C-moll hármas hangzatának változatai tökéletesen simultak versem hangulatához. Szeretettel gondoltam Seressre, erre a zenei gyógykovácsra, aki a maga művészetének területén ösztönös tehetségével, bugylibicskával hályogot operál."