A belga színház egyik legérdekesebb társulata egy szürreális, sötét iróniával átitatott, mégis humoros darabbal érkezik a Trafóba. A Le Jardin egy filmből és az azt követő táncból áll. A brüsszeli éjszakai bárban forgatott, leginkább rémálmot idéző film egy korlátokat nem ismerő világba ragad el, amelynek abszurditását a főszereplő törpe énekesnő jelenléte fokozza. A furcsa snittek és látványok egy hangulat visszadására törekszenek konkrét mese nélkül, így a néző a felderengő érzései alapján a számára legmegélhetőbb történetet vizionálja. A második rész egy szépen rendezett, kispolgári külvárosi kert banális valóságába visz, az unalom-áztatta hétköznapokba, a film 3 szereplőjével. Miközben egy táncos pár veszélyes csók-duettbe gabalyodik, addig a színpad túlfelén egy idős, szánalmas öregember számol el életével.


“Egy feleség, két gyerek és kétirányú szexuális érdeklődés. Hatalmas lemezgyűjtemény; könyvhalom. Kertjének gyepén ülve meztelenül töpreng. […] Simon Versnel érzékeny, kifejező előadásával eleveníti meg azt az ellentmondásos valamit, amit a szép, zöld, “polgárian” jólápolt kiskertjét gondozgató nyugdíjasnak látunk […] A Kertben társas magányban telik az idő, bár mindenki megtalálja a maga gyönyörűségét, mint a karjára vörösbort öntő, szertelen táncát járó fiú. Ez a képzelt idill, a fakuló nagypolgári tökéletesség az előzőleg vetített film lompos bár-világától nem is áll olyan távol… […] Egy erős előadás a párhuzamos életekről.”
Gabriela Carrizo és Franck Chartier, mint táncosok Jan Lauwers és Alain Platel rendezéseiben lettek a valóság karikírozásának mesterei. Platel La Tristeza Complice és a Iets op Bach c. munkáiban léptek föl közösen együtt, majd 1999-ben létrehozták a Peeping Tom formációt. Első közös táncszínházi darabjukat, a “Szükségtelen Élet”-et (\'Une Vie Inutile\') lakókocsijuk környezetében teremtették meg.

A Kert /Le Jardin, második munkájuk, egy filmből és az azt követő táncból áll. A Kertben a Needcompany komédiása, Simon Versnel csatlakozott hozzájuk, a felkészülés alatt pedig Rika Esser (a ‘Little People of Germany’ szóvivője) a 62cm ‘magas’ törpe énekesnő és táncos segített a világ abszurditását megfogniuk. A brüsszeli “Numero Uno”, főleg feketék látogatta éjszakai bárban forgatott, leginkább rémálmot idéző film egy korlátokat nem ismerő világba ragad el. Rika megjelenése teszi fel az első kérdést: mit tekinthetünk ma még épp normálisnak? Felbukkan még egy hárfán játszó kislány; bankjegyeket elcsenő madár – és amolyan rezonőrként a bódulat különböző fokain egy ember éli mindennapi képzelődéseit. A film végső, vágott verziójában a snittek sorrendje pusztán egy változat a lehetséges végtelen számú közül; a hangulat visszaadásának, és nem egy történet elmesélésének szándéka szerint áll össze az anyag. Ez a ‘hiperkoreográfia’ tere, a nem lineáris hangulat-performansz forrása, mely alapján a néző a felderengő érzései alapján a számára legmegélhetőbb történetet vizionálja. Az interaktivitásból fakadó, a szabad asszociációkra épülő lebegő, ‘megérzés-alapú’ történetet fogja össze már egy konkrétabb, vezetett értelmezést kínáló kerti tánccá a rendezői szándék.

A második rész egy szépen rendezett, jól körbekerített külvárosi kert banális valóságába ragad el, melyben a film három szereplője elevenedik meg az unalom-áztatta hétköznapokban. Míg egy táncos pár veszélyes csók-duettbe gabalyodik, a színpad túlfelén egy formáját vesztett, idős, szánalmas öregember számol el mindazzal, amit valaha birtokolt. Hosszú “volt nekem…” monológjával Versnel egy minden társadalmi státusát és gazdagságát elvesztett embert rajzol meg. Az előadás során átgondolja, kritizálja és tánclépésekké átalakítja a bizonytalan alapokra épülő hétköznapok közhelyességét.


Szép lassan a három performer/koreográfus a tánc erejével át tudja alakítani a költészet minden ellentmondását és stupiditását. A hangulat megalapozásaként a táncosnő egy geggel indít; bejelenti, hogy eljárja a “cigaretta-táncot” (a nyelvével az ajkai közé fogott, eloltott cigarettát mozgat) – olyan természetességgel és visszafogottan, hogy mikor lemegy a színpadról, joggal érdemli meg a tapsot ezért az abszurd és emelkedett performanszért. A darabban a táncosok minden rezdülése a legtökéletesebben kidolgozott – mintha csak Grotowski koreográfiáját látnánk –; mégis hétköznapi mozdulatsorok peregnek. A Kert magasztos és hétköznapi gondolatokat egyesít a halálról, miközben szép lassan és csendesen őrületbe taszít.

“Milyen lenne a táncszínház, ha létezne még a szürrealizmus, vagy ha Kurt Joos Bretonnal dolgozott volna?” - Paolo Sanvito