Kilencen élnek egy lakásban. De ez olyan lakás, aminek egyik sarkában nyár van, a másikban tél, a harmadikban hajnal, a negyedikben alkonyat. A lakók úgy beszélnek egymással, mintha valóban beszélnének. Úgy esznek, alszanak, porszívóznak egymás mellett, mintha együtt élnének - úgy nézik, mintha látnák egymást.

Magyarok. Az egyik Dublinban, a másik Tokióban, harmadik Genfben, Norvégiában, Amszterdamban, Mexikóban, Kőbányán. Valójában csetelnek egymással, blogolnak, kommentelnek, de a technikát kivágtuk a képről. A globális, elektronikus hazát, Hungarit, a zene helyettesíti. De nemcsak azt. Zene helyettesíti a színeket, a szagokat is, a közelséget, a mozdulatokat, az életet.



Én otthon allergiás voltam, itt eszméletlenül tiszta a levegő, nagyon jó érzés reggel a friss levegőt belélegezni, talán ez fog a legjobban hiányozni, hogy nem fulladok meg. Szinte mindig fúj a szél, sokszor esik az eső, van, amikor fúj a szél, süt a nap, és valahonnan esik az eső, mert ide fújja a szél. Imádom...

Az epernek semmi íze, a málna még csak-csak. Itt szerintem senki sem főz, csak a kész kaja megy. Egy hat darabos csirkemellfilé 10 euró, két doboz eper 5 euró, ez mondjuk jó.

Viszont nagyon hiányolom a baracklekváros fánkot vagy a virslis kiflit, a túrós batyut.