Hegedős László darabja az önazonosság, a folytonosság, a sorsvállalás drámája. A Rongylabda egy leköszönő nemzedék hagyatéka. Nem kőtábla, az igaz, de nem is aranyborjú. A Rongylabda a történelmet elszenvedők jussa.

***

Az előadásban szereplő Rongylabdát maga az író varrta. Én még játszottam rongylabdával, de megcsinálni nem tudtam volna. A színészek csak hírből hallottak róla. Unokáink pedig …… A Rongylabda Laci ajándéka a jövőnek.

***

Alaphelyzet, tér és dramaturgia
A Rongylabda cselekménye Estván, nyugalmazott műszaki fordító 60. születésnapjának reggelén és délelőttjén játszódik. Két ellentétes részből áll. A nagyobbik, mintegy háromnegyed, álom. Zaklatott, zilált álom. A kisebbik, a záró negyed, pedig szikár realitás. Estván hajnalig dolgozott, hogy elkészüljön drámájával, a húgának, balladás Verácskának és gyermekkori barátjának, Lajdónak, a kivégzett 56-os mártírnak tragikus szerelméről. A családi összejövetel meglepetésére szánta darabját, de sehogy sem boldogult, pedig átírta, átszerkesztette, ki tudja hányadszor. Reggeli bódult álma gyógyír kudarcára. A házi bemutatóról álmodik. Művét családja adja elő, házuk rögtönzött, színpaddá alakított kertjében. A befejezés, a végkifejlett, a megnyugtató megoldás azonban még az álmában is hiányzik, annak ellenére, hogy leghőbb vágya, mert senkitől és semmitől elvárni nem lehet, történelmi igazságot szolgáltatni hőseinek. Életcélja, biblikus küldetése ez, ahogy maga mondja, idézve a Jelenések könyvét: „Írd le hát, amit láttál, a jelent, és ami ezután történik!" – s majd hozzáfűzi: „ez lehetne az igazi tett. Mert mit ér a tett, ha félúton megáll, ha színre hív megannyi hőst, ám tetemre hívni bűnöst, megriad."

Tetemre hívni a bűnösöket, akik családját, nemzetét megnyomorították, ez űzi, hajszolja a kifulladásig, ez az ő történelmi felelőssége. Az meg különösen megerősíti ebben a hitében, hogy a sors szeszélyeként éppen az ő 60. születésnapján távozik Magyarországról a megszálló szovjet csapatok utolsó egysége is, és evvel az 56-os forradalom egyik fő követelése, hogy „ruszkik haza" 35 év múlva bár, de mégis teljesül.

Történelmi igazságtevésre kötelezi őt családi öröksége is. Apját rákosista pribékek verték agyon az ÁVH börtönében. Ő pedig, származása miatt, görög-latin szakos tanárként soha nem taníthatott, húgát, Verácskát már fel sem vették egyetemre, kisegítő kávéslány lett, - kis magyar pincérke -, ahogy szerelme, Lajdó becézte. Mindhárman részt vesznek az 56-os eseményekben, és a forradalom leverése után is szervezkednek. A megtorlásban Lajdót kivégzik, Estvánt bebörtönzik.

Lajdó a halálos, Estván az életfogytos és Verácska az áldozatos. Áldozatos, akárcsak Fehér Anna a balladában, mert ő sem mentheti meg szerelmét, hiába tölti be a zsaroló gyilkosok vágyát. Egész hátralévő életében bűntudatának foglya, de lelkiismeretétől gyötörten is visszavárja kedvesét, és főzi – főzi a felhőkben bujdosni vélt vőlegényének, Lajdónak a kávét, és rendre odaégeti azt. Estván és hűséges felesége, Gyöngyös gondozzák őt keresztényi türelemmel, de nem kevés veszteség árán, hisz mindkét gyermekük jószerével elmenekül otthonról. Solya egy rossz házasságba, Balaj, az öccse karriert építő nemtelen kapcsolatokba.

Estvánnak van hát épp elég oka, hogy az a bizonyos kizökkent idő a helyére tolódjon. Botcsinálta drámaíróként igyekszik engedelmeskedni erkölcsi parancsának, de a végkifejlet, a megoldás az hiányzik. És erre az álma az előadásról sem ad megnyugtató választ, sőt reggeli bódulatából a házi színház brutális berekesztése riasztja fel.

Estván önemésztő muszáj–írósága végül a záró negyed szikár és kérlelhetetlen realizmusában kap leckét. Leányuk férjéről kiderül hogy besúgó. III/III-as ügynökként még a családi összejövetelekről is jelentéseket írt. Verácska gyötrődése is véget ér, mert miután a születésnapot köszönteni jött idős, ősz úrban, az Erőszakmentes Liga elnökében felismeri az őt megzsaroló belügyes tisztet, öngyilkos lesz.

Mindezt nem ellensúlyozza, hogy a tékozló gyerekek, Solya és Balaj visszakéredzkednek a szülői házhoz, és az sem, hogy Solya gyermeket vár, Estvánnak és Gyöngyösnek végre unokája lesz. Lányuk szíve alatt már ott dobog a magzat csöpp szíve, de a történelmi igazságszolgáltatás az elmarad.

Már ennyiből is kitetszik, hogy Hegedős darabja két, merőben más dramaturgiát követő részből áll. Az első többszörösen epikus héjazatú, szimbólumokat képző és nyitott. A második pedig természetes hétköznapiságában realista és zárt. Az első részben az álom, azon belül a színdarab és annak rögtönzött előadása Estván pokoljárásának egy-egy bugyra, amit fokoz, hogy író-rendezőként is megéli szereplőinek sorsát. Ez elkerülhetetlen számára, mert a szereplők állapotából, tudatáramából születnek színdarabjának és az előadásnak idővágásai és színváltásai. Ráadásul maga a színházcsinálás az első pillanattól kezdve alkotó eleme a cselekménynek, ami nem csak protestáló lehetőség Hegedős számára, de Estván hamleti tépelődésének is alapul szolgál, mindez pedig a feketehumor táptalaja, érvényesülhet Hegedős intellektualizmusa, akasztófahumora.

A többszörös héjazat tehát nem valamiféle formai kísérlet, vagy bújócska, hanem Estván állapotából, a Rongylabda alaphelyzetéből nagyon is következik. Estván lelkisége, Hegedős, az író alkotói sorsa és a nézők történelmi tapasztalata, ha egyáltalán van, egymást erősítik. Ez a nyitott dramaturgia, a darabon belüli élet és a színházon kívüli lét, a fikció és a valóság szakrális egységét teremti meg.

És ami egyáltalán nem mellékes, ez a többszörös zárójel, a fikció fikciójának fikciója teszi lehetővé az író számára, hogy Estván álmában mintegy 40 év történelmének szilánkjai villanjanak meg, fő hangsúllyal az 56-os forradalom és az azt követő megtorlás mozaikjai.

A szereplők tudatáramából felmerülő helyszínek és a gondolattársításokból születő idővágások alig áttekinthető káoszában Estván önreflexiókban és öniróniában gazdag, narratív magatartása és ennek ellentéteként Verácska csendes őrülete adnak fogódzót, hogy el ne merüljünk a lelkek forgatagában. A jelképek rendszere és Hegedős szilárd erkölcsi ítélete a támpont, hogy eligazodjunk a képzelet, a vágy, az emlékezés és szorongás labirintusában.

Mindebből következik, hogy a Rongylabda játéktere misztérium színpad. Annak ellenére az, hogy a dráma záró negyede szikár realizmust kíván, sőt talán éppen azért, mert a végkifejlet puritán realizmusa az üres térben kap igazi életet.

***

Szimbólumok
Hegedős darabjában jóllehet szereplőinek köznapi, minden stilizáltságtól mentes nyelve, a dialógusok természetessége és a monológok közvetlensége, nem egyszer az anekdotikus előadásmód szinte kizárja a líra eszközeit, mégis a cselekmény megjelenítésének egyik legfontosabb eszköze az a szimbólumrendszer, ami a drámai folyamatban kitüntetett szerepet kap. Estván álmának előrehaladtával egy-egy tárgy jelentésének rétegei egymásra préselődnek és jelképpé lesznek.

Rongylabda: Krisztián játéka. Kort idéző játékeszköz, az 56-os pesti srácok labdája, a 30-as és 40-es években születettek jelképévé lesz. Jelképe a történelem játékszerévé lett nemzedéknek, de jelképe a civil kurázsinak, a világot elkápráztató teljesítménynek is. Nem véletlen, hogy címadó.

Fehér masni: Verácska hajdísze. A tisztaság, a szerelmi hűség, az örök mennyasszonyság jelképévé lesz, de a hiánya (az őt meggyalázó Kádesz tépi ki hajából feslettsége bizonyítékaként) Verácska lelkiismeret-furdalását, bűntudatát is tárgyiasítja.

Egy üveg vörösbor: 56 karácsonyán kapják Estvánék egy öreg paraszt ajándékaként, hogy pótolja a sok kifolyt vért. Estván megkereszteli: Szent Pesti Bor. Megfogadják, hogy csak a megszállók kivonulásával bontják fel az üveget. Karácsonyi üzenet, nemzeti egység, a forradalmárok mártíromsága. Íme az eucharisztikus jelkép.

Ugráló szarvasok: Gyöngyös horgolja Estván születésnapjára. A tisztes polgári világ ízlésére vall, de utal a magyarság eredetmondájára is, és ugyanakkor megidézi a „Futtam, mint a szarvasok" József Attiláját is.

Fotó, film: az áruló Slapaj és a besúgó Sandró eszköze. Sandró végig fotózza az 56-os eseményeket, a Sztálin szobor ledöntését, a zászlókból a rákosista címer kivágását, a tüntetéseket, Krisztián halálát… Ezek a fotók szolgálnak bizonyítékul Lajdó és Estván ellen. Ezekkel zsarolja Kádesz, a belügyes tiszt Verácskát. Slapaj fia, Sandró civilben tévés szerkesztő, egyébként besúgó. Kádesz kampányfőnöke. A média, mint harmadik hatalmi ágazat és az értelmiség árulása. Ezt a jelentést kapják ezek a tárgyak.

Ajtó: Estvánék családi házának kertre nyíló ajtaja. Estván álmában végig zárva. A szereplők mellette, a semmi ködéből bukkannak fel és tűnnek el. Csak a darab záró negyedében nyílik ki. Jelentése a magunkban zárt titok, az álom misztikuma, üzenet, amit nem tudunk elolvasni.

***

Paradoxonok
- A dráma háromnegyede egy el nem készült darab előadásáról szól, a záró negyed pedig egy születésnapi ünnepségről, ami elmarad.
- Estván álmában az idővágások és színváltások a szünetig Verácska képzeletéből, szünet után pedig az egész család kollektív tudattartamából születnek.
- A megszálló ruszkik kivonulásának napján, a szabadság és függetlenség napján munkásőr segédlettel bezárják a színházat. -
Kádesz, az „átváltozó művész", ÁVH-s, majd pufajkás, aztán belügyes, végül ligaelnökként hálózati tag. Többször átvedlik, de mégis mindig ugyanaz. Szánalmas kreatúra. Vérengző törpe, kisebbségi tudatának alázatos kiszolgálója. Pirandellói szereplő, önálló életre kel, még Estván álmába is beleszól. Avval, hogy bezáratja a színházat, kész az ő antiszínháza.
- Krisztián, Estván és Gyöngyös megszületendő unokája, az egyik 56-os tüntetés gyermek halottja, ruszkik és amcsik ellen tüntető meg nem született gyermek, nem létező múlt, halott jelen, reménytelen jövő. De hős pesti srác és Solya szíve alatt az egyetlen remény. Teljesíthetetlen kötelesség, hisz unokáink sem kaphatják meg a történelmi igazságot.

***

Albert Camus 1957 decemberében, az irodalmi Nobel -díj átvételekor így szól a művész az író az értelmiségi feladatáról: „… ma már nem léphet azoknak a szolgálatába, akik a történelmet csinálják, azoknak a szolgálatában áll, akik a történelem szenvedő alanyai …" Arra a kérdésre, hogy „mit tehet a művész a mai világban ?" így válaszol: „véget ért az üldögélő művészek kora… A művészet, önmagában nyilvánvalóan nem tudja biztosítani azt az újjászületést, amely elhozza az igazságot és a szabadságot. De nélküle ez az újjászületés formátlan lenne, azt mondhatnánk, hogy létre sem jöhet. A kultúra nélkül az a relatív szabadság, amit egy – ha akár tökéletes – társadalom is létre tudna hozni, nem lenne más, mint egy dzsungel. Ezért van az, hogy minden igazi alkotás egy-egy ajándék a jövőnek.

Albert Camus az 1957-ben átvett Nobel-díj egy részét a bebörtönzött magyar íróknak adományozta. Hegedős László, mint életfogytos Vácott raboskodott. Nem részesült az adományból, hisz legfeljebb cellatársai tudhatták, hogy verseket ír, hogy költő.

***

A Rongylabda ősbemutatójára több éves műhelymunka eredményeként 2005. novemberében került sor a Térszínházban. Hegedős László ’56-ban 19 éves. A bemutató évében 68. Köszönet néki és mindazoknak, élőknek és holtaknak, akik ezt a drámát életre szólították.