A jó olvasópróba (továbbiakban: j.o.) többnyire vidám hangulatú, a rendező által házi süteménnyel ízesített fesztelen időtöltés. Már-már munka. J.o.-n részt venni kiváltság, érdem, felelősség.
A j.o.-n a szerző – teszem azt: Háy János – felolvassa drámáját, miközben reflektál, megnyugtat és bebiztosít afféle mondatokkal, mint: „Ez egy nagyon nehéz bekezdés. Tegnap egy óráig gondolkodtam rajta, de van értelme.”
A j.o. elsősorban a kérdések terepe. De szögezzük le: minden válasz gyanús. Különösen, ha azonnal készen van.
A j.o. két fundamentális pillére a humor és az érzékenység. Ezen humort nyugodt szívvel nevezhetjük ontologikusnak. Valami mély, huncut késztetés ez, amely nem elhatározás, hanem partner kérdése. Egy ideig takargatni lehet a buzgón konzervált bölcseletekkel, de aztán eljön az igazság pillanata, és a j.o. összes résztvevőjében feltámad az igény, hogy egyszerűen pofájába bámuljanak az olyan tabutémáknak, mint mondjunk a halál, az elmúlás vagy a gyász. A j.o.-n minden szúr, fáj, csiklandoz. Ha még nem, akkor majd fog. Nincs olyan mondat a szövegkönyvben, amelyhez ne kapcsolódna személyes történet és jelenidejű közlésvágy.

A j.o-n senki nem kérdőjelezi meg, hogy a színház válságos állapot. Aki biztonságban akarja érezni magát, az nagyon rossz helyen jár.

A j.o-n a rendező – vegyük példának Bérczes Lászlót – őszinte vallomásaival példát mutat színészeinek: „Az lenne a dolgom, hogy föloldjam a hangulatot, amit csak befeszíteni tudok. // Hozzám nagyon sok türelem kell, nekem ugyanis majdnem mindegyik szó probléma. Napokig elrágódok. Lesz, amikor azt mondjátok, hogy menjek már a …” (a jó próbanapló nem káromkodik)
A j.o.-n azonnal mérhető a történet hatása. A torok kiszárad, a gyomor összeszűkül, a kézfej izzadni kezd. A szünet nem jön magától, el kell rendelni. A j.o. olyan a láncdohányosnak, akár a nikotintapasz.

A j.o.-n gyakoriak az önkéntelen és súlyos vallomások, így könnyedén napvilágra kerülhetnek afféle bizalmas információk, minthogy bizonyos zeneszerzők – úgy mint Rozs Tamás – lázasok voltak, köhögtek, és lefertőzték az egész k2-őt.
A j.o.-n a színészek – akárcsak Mucsi Zoltán – hangot adnak kétségeiknek: „Nem ez az első Háy, amiben játszom, és hát mindig az az érzésem, hogy állati jó, de nem lehet megcsinálni.” Persze az ilyesfajta kétségek szigorúan a kötetdedikálások után merülnek fel.
A j.o. legnagyobb ellensége az önmagában is értelemmel kecsegtető mondat. Ennek kiváló ellenpéldája a „nem a kórházban, hanem a néniben akarok lenni” szerzői instrukció.
A j.o.-n a rendező mértsékelt szigorral, de mértéktelen fegyelemmel igyekszik koncepcióját továbbadni, amelyre – mondhatni természetszerűleg – azon nyomban keresztkérdések armadája zuhan.
A j.o. nem akarja megmondani a tutit, van is eszébe, mégcsak a tanulságot se akarja levonni, a j.o. valahogy mást akart, vélhetően nem többet és nem kevesebbet, minthogy a színészekben megfogalmazódjanak efféle mondatok: „el kell telnie negyven évnek, hogy rájöjjünk, ugyanolyanok vagyunk, mint az apánk.”
A j.o. iskolapéldája ezen a linken január 31-ig visszanézhető.