A Zsámbéki Színházi Bázis ébredezőben van a tetszhalál állapotából. Sőt, valójában csak az ébredezés láttatja tetszhalálnak, ami ezen a nagyszerű helyen az elmúlt nyáron történt, pontosabban nemigen történt. Miután 2013 májusában meghalt Mátyás Irén, aki egykor férjével a nagyon régen és nagyon fiatalon elhunyt Bicskei Gáborral létrehozta Zsámbékon a nyári színjátszást, csak egy volt biztos: nagy kár lenne, ha ez a remek intézmény megszűnne, ha ez a nagyszerű és bejáratott, ismertté és népszerűvé lett helyszín kihasználatlanul maradna. Azóta Árkosi Árpád irányítása alatt lényegében tengődik a Bázis. Vannak előadások, bemutatók is, de igazi érdekességek vagy pláne szellemi értelemben vehető események nemigen. Az idei nyár végképp a vég kezdetének látszott. Menszátor Héresz Attila Woyzeck-rendezésének bemutatóján húsznál alig voltunk többen, a produkció meg ennyit se nagyon érdemelt.

Most végre Szálinger Balázs Köztársaságának bemutatójára dugig megtelt a Bázis legnagyobb hodálya. És a nézői előérzet most sem csalt. Valóban jelentős előadás született. Olyan, amelyik végre méltó a darab jelentőségéhez, és a továbbélésre is lehet esélye. Érdemes lehet tovább játszani a kőszínházi évadban is.

Maga a darab első, felületes pillantásra ügyesen illusztrált politológiai értekezésnek látszhat. A Julius Caesar ifjúkorfi kalózkalandját feldolgozó történettel a szerző nem kevesebbre vállalkozik, mint az emberi társadalomszervezés lehetőségeinek, a különféle uralmi formáknak a mérlegelése. Mondandót hordozó lényege abba a néhány percbe sűrűsödik, amikor az éles elméjű fogoly és a kalózvezér megvitatja a kívánatos államformát. Ennek lényegi eredményét leegyszerűsíthetjük arra, hogy a kalózközösség sem jobb a római köztáraságnál, ami az ifjú és nagyreményű foglyot arra a következtetésre viszi, hogy ő, mint a legkiválóbb nyilván a legalkalmasabb az egyeduralomra.

A teoretikus szövegelés azonban legkevésbé sem jellemző a darabra. Dús cselekmény veszi körül az az előkelő és öntudatos, sőt öntelt és pökhendi fogoly raboskodását. Sőt, az ő sorsánál, amelyet semmiféle valódi veszély nem fenyeget, sokkal izgalmasabb egy szakácsgyerek és a kalózvezér lánya közötti szexuális viszony. Ez a mezaliansz valóban életveszélyes, és halálos véget is ér.

A sok kis emberi (kisemberi) dráma érdekesebb, hatásosabb, mint az emberiség nagy kérdései, tanulságuk meg nem több, mint hogy a kisembert könyörtelenül elgázolja a nagyok torzsalkodása, életük a hatalmasok, illetve a történelem játékszere.

Horváth Illés rendezése ügyesen használja ki a hosszúkás teret. A nézőtér elnyújtott patkó alakban fogja körül a játékteret, a betonbunker hatalmas vasajtói súlyos zajjal egészítik ki a markáns zenei hatásokat, és olykor lehetőséget nyújtanak a kipillantásra, például a vezér mercédeszes érkezésére, távozására. A nyomasztó légkörről Cseh Renátó trepnikből, ócska bútorokból összedobált díszlete, valamint Gálvölgyi Anett és Miovác Márton helyén való ruhái külön is gondoskodnak.

A látvány és a játék naturalizmusa szerencsésen ellensúlyozza a történet parabolisztikus sugallatait. A játék pedig nemigen hagy helyet a túl sok elmélkedésnek. A színészek, a főbb szerepekben legalábbis, markáns karakterekkel szolgálnak. Takács Géza szerencsés választás ahhoz, hogy a nagyreményű római patrícius gyerekben megláthassuk az izgágaságra is hajlamos, ám nagyra látó mai értelmiségipalántát, aki karrierépítése során semmitől sem fog visszariadni. Az iránta atyai érzésekre lobbanó kalózvezér sajátos intellektusát és szentimentalizmusát Gáspár Tibor maradéktalanul szolgáltatja. Pál András remek alfőkalóz, brutális és sunyi, kár, hogy a szerep családapai kötöttségeit az előadás elsinkófálja. Nagy Mari dajkája, minden kalózok örök nevelője, a megalkuvó, kompromisszumos humanizmus pontos rajzolata. Gémes Antos közkalóza nehézkes munkásember, aki nem sokat nyert azzal, hogy római polgárból kalózpolgár lett. Horgas Ráhel öntudatos és öntörvényű vezetőgyerekként lázad és gyilkol. Apja révén hatalma van, jövője nincsen.

Ez a címadó eszmére a köztársaságra is vonatkoztatható.