Mit üzen a jövőnek és mit üzen a jelennek egy világhatalom eltűnése és egy, a történelem süllyesztőjében elmerülő birodalom végvergődése? – ezeket a kérdéseket járja körül Friedrich Dürrenmatt német drámaíró 1950-ben írt, A Nagy Romulus című darabja, amelyet Bocsárdi László kétszeres UNITER- és Jászai-díjas rendező állított színpadra a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatával.

Az erőteljes és határozott rendezői kézjegyet magán viselő, rendkívül letisztult látványvilágú, felesleges hangsúlyok nélküli, dinamikus színészi játékot felvonultató előadás premierjét a hétvégén láthatta a közönség az évad első nagyszínpadi bemutatójaként.

Felülről szemlélni a történelem folyását

Bocsárdi László, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgatója harmadszor dolgozott a szatmári társulattal: két évvel ezelőtt a Scapin című előadást, azelőtt a számos fesztiválon szereplő Tévedések vígjátékát állította színpadra. A mostani darabválasztás nem véletlen: mint maga a rendező hangsúlyozta, Romulus Augustus, az utolsó nyugatrómai császár hatalomvesztését és egy hanyatló birodalom végnapjait feldolgozó darabot az európai kultúra alapértékei eltűnésének előérzete sajnos, élesen maivá hangolja. Maga a darabválasztás is arra irányítja a figyelmet, hogy egy változó korban élünk, korszakhatáron, amikor a nagyívű változások, a barbárok bejövetele, egy szokás- és világrend megrendülése áll a küszöbön. Mai korunkról, mai korunknak szól a Nagy Romulus derűsen fájdalmas, tragikomikus története, amely a Római Birodalom hanyatlásának témáján keresztül egy elvesző világról beszél éppúgy, mint a művész, az értelmiségi mindenkori felelősségéről.

Dürrenmatt a II. világháború élményeit feldolgozva, azaz egy szélsőségesen agresszív, tömegeket manipuláló birodalom kegyetlenségei kapcsán fogalmazza meg, hogy nem erkölcsös védeni egy romlott társadalmat. A tyúktenyésztési szenvedélyének élő, a történelem folyását mintegy felülről szemlélni akaró utolsó császár groteszk, egyszersmind bölcsen látnoki figuráját kiválóan jeleníti meg Nagy Csongor Zsolt.

Az általa megformált Romulusnak köszönhetően elhiszi a néző az előadás fő gondolatát, miszerint az ember elképzelése, hogy a történelem folyásának irányát meg tudja változtatni, vicces elképzelés, nem egyéb hiú ábrándnál.

Ahogyan Nagy Csongor Zsolt nagyszerű alakításának köszönhetően minden további nélkül elhisszük azt is: a Nagy Romulus önmaga és a birodalom sorsát látja bölcsen előre, sztoikus belenyugvással, családja és alattvalói környezete számára érthetetlen nyugalommal várja bukását, amikor a barbár germánok támadni kezdik birodalmát.

A természet állandósága a hatalmi játszmák mögött

A Római Birodalomba pedig végül betörnek az egykori hatalmas császárság pusztulása után a barbárok. Fejedelmük, Odoaker alakját Méhes Kati formálja meg, alakítása letisztult, míves, hatásos. A római öltözetektől gyökeresen elüt az ő viselete: egy mai üzletember vagy politikus hivatalos öltönyét, hófehér inget és nyakkendőt hord a nemtelen figura, aki sem férfi, sem nő, avagy férfi is, nő is egyszerre.

A színen megjelenő barbárok álarcot és egyfajta egyenruhát viselnek, az előadás végén pedig mozdulataikból, gesztusaikból a mai kor szelfiző, arctalan töme­gére való utalás is kiolvasható.

Az előadás tere leegyszerűsített tér, az egyszerű vonalak, az első felvonásban szinte megbontatlan szürke falak felerősítik a színészi jelenlétet, a színészi játékot, a jelmezeket és az elhangzott szavakat is. Mindez csak aláhúzza a rendezői koncepció letisztultságát. A különleges látványvilág, Bartha József UNITER-díjas díszlettervező és Cs. Kiss Zsuzsanna jelmeztervező munkája az előadás vizuális összhangját, az egységességet erősíti.

Említésre méltó a hangeffektusok használata és játéka is: a mikrofonba mondott szavak, mondatok elidegenítő hatásúak. Több jeleneten keresztül hangzanak föl zenei vagy különböző hangokkal való aláfestések, amelyek fokozzák a történetben tapintható feszültség, bezártság, kényelmetlenség érzését. Míg az első felvonásban az látható és érzékelhető, hogy a mennyezetig érő szürke falak mintegy „rácsukódnak” a történésekre, a második felvonásban kinyílik a tér. Megváltozik a látványvilág: a színpad hátsó részében sötétzöld lombok, méregzöld fű sejlik föl, dombszerűen emelkedő ligetre nyílik rálátás.

Ekképpen kinyílik a tér, ami akár arra is utalhat, hogy a mindenkori hatalmi játszmák fullasztó, beszűkülő és torzsalkodó légköre mögött azért mindig ott húzódik a természet állandósága, amire figyelni kell.

Az előadás egyik üzenete abban a monológban fogalmazódik meg, amelynek távlatában a Római Birodalom eltűnésének története kitágul: egy összetett, árnyalt és gazdag világ eltűnéséről van szó, amikor világunkból tovatűnnek a tengerek lakói, a delfinek, amikor a pezsgő városok, virágzó mezők, maga az élet tűnik el. Hiszen ezt is jelképezheti Róma: a lelkünkben élő egykori, letűnt birodalmat, amely egyesítette a különböző népeket, azt a birodalmat, ahol a vallásukat szabadon megélhették az egyes nemzetek, egy összetett, sokszínű multikulturalitást, ami kulturális gazdagságot jelent.

És ez az, amire vigyáznunk kell – fogalmazott a rendező az előadást követően, kifejtve, Dürrenmatt tragikomikus, expresszionista látomása azt is megfogalmazza: sem a múlt, sem a jövő nincs a kezünk ügyében, csak a jelen.