A Bernarda Alba háza úgy kezdődik, hogy temetés van éppen. Antonio María Benavidest temetik, Bernarda Alba férjét, négy lányának apját. Lehetséges, hogy a házat eddig Antonio María Benavides házának hívták – bár Bernarda apja építette –, de elképzelhetőbb, hogy a férfi csak megtűrt személy volt, munkaköteles családfenntartó, akinek keményen diktált az asszony. Talán nem elég eredményesen egyébként, hiszen a férfi után nem maradt semmi, ami a lányai jövőjét biztosíthatná. (Hozománya egyedül Angustiasnak van, Bernarda legidősebb lányának, akinek más volt az apja.) Feltehető, hogy a férj éppúgy a rideg, kíméletlen, autokrata családanya áldozata volt, mint a lánygyermekek. Bár ehhez képest meglepő, hogy négy lánya közül csak egy, Magdalena szerette és gyászolja Antonio María Benavidest.

Bernarda Alba a temetésről hazaérve a következő perspektívát vetíti előre: Nyolc évig tart a gyász, s addig ebbe a házba a szellő sem fújhat be az utcáról. Úgy kell majd élnünk, mintha téglával falaztunk volna be ajtót, ablakot. Így volt ez az apám, a nagyapám házában is. Addig majd a kelengyéteket varrjátok.

Ha figyelembe vesszük, hogy Bernarda anyja nyolcvanéves, ő maga hatvan, legidősebb lánya pedig harminckilenc, akkor megállapíthatjuk, hogy Bernarda felmenői közül a férfiak alkalmas időben fejezték be az életüket. Amennyiben a halálukat követő nyolcéves gyász nem akadályozta meg a házasodást és a sokasodást. Bernarda első férjének halála szépen illeszthető a kegyeleti szokásba: a második lány kilenc évvel fiatalabb Angustiasnál. Most azonban, a temetés után öt felnőtt, érett, az eladósorból nyolc év alatt jóvátehetetlenül kiöregedő lánygyermek, nőgyermek zárul be a házba. Antonio Maria Benavides elkéste a maga halálát. Ettől itt kizökkent az idő. (Másfelől viszont – nem tudni, hogy ez illendő-e – Angustiast gyakorlatilag azonnal férjhez adná Bernarda.)

Nem véletlenül emlegetem a férfit a szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata Bernarda Alba-bemutatója kapcsán. Ha az apát nem is hozza be Sorin Militaru rendező, de egyéb férfiakat igen. Máskor is előfordult már, hogy a Bernarda Alba háza színre vivői kibővítették a szereplők körét. (Ne legyen kétségünk: Federico García Lorca ezt aligha támogatná. Drámai műveinek egész sorában fókuszált az asszonyokra, akiket a spanyol társadalom, a szegénység, a falusi élet, a bigott tradíciók menthetetlen áldozatának látott. Logikusan jutott el az utolsóvá lett tragédiában, a Bernarda Alba házában addig, hogy a férfiakat már fel sem léptette hűséges dokumentumnak szánt munkájában.)

Legutóbb, pár éve Békéscsabán láthattunk Béres László rendezésében olyan, flamenco ihlette Bernarda Alba háza-előadást, amely a lányok által vágyott fiatalembert, Pepe el Romanót is szerepeltette. Sorin Militaru szatmári rendezésében most öt férfi is mutatkozik. Először akkor látjuk őket, amikor a temetés után kitáncolva magukra hagyják a gyászolókat. Később felsorakoznak a rivaldánál, amikor Bernarda lányai lesik a hazatartó munkásokat. Olyan ez a jelenet, a belógatott üveglap mögött ágaskodó nőkkel, hogy szinte beleillene képnek az amszterdami piros lámpás negyedben dolgozó lányokról szóló, A Nyíregyháza utca című kortárs magyar színdarabba. Ahogy a nyolc év gyász meghirdetésekor az üveglapok leereszkednek a zsinórpadlásról, a rajtuk lógó lánc földet érésének zaja úgy hat, mintha most zárulna be a börtön. Előjönnek a férfiak akkor is, amikor a közösség ítéletét kell végrehajtani Librada hajadon lánya felett, aki titokban szült és megölte a csecsemőt. Verjék agyon – tajtékozza Bernarda, és a szatmári spanyol gárda el is végzi a dolgot. Eltáncolt akciójuk (koreográfus: András Lóránt m.v.) nem sokban különbözik attól, mintha csoportosan tennék magukévá a nőt.

A férfiak csapatából konkrét idolként kiválik Pepe el Romano (Poszet Nándor). Haját mint sörényét rázó, meztelen felsőtestét kitáró díszhím. Lesz egy szép, lángoló kettőse a végén Adelával és égő gyufaszálakkal.

Sorin Militaru – aki sokat foglalkoztatott rendező az erdélyi magyar színházakban, jelenleg épp Kurázsi mamát próbál a Csíki Játékszínben – mindenekelőtt képekben fogalmaz, úgy teremti meg a dráma lázas, fojtogató, szorongató légkörét. A libidó feszültségét a szokottnál merészebben jeleníti meg az előadás. Egyfelől a férfiak a megvetésig kihívóak – leengedik a nadrágjukat az ablakon kibámuló nők előtt –, másfelől a zárt falak között a nők gátlástalanul adják át magukat hevüknek. Házi praktikájuk az önkielégítéstől a kezdetleges leszbikus orgiáig terjed.

Bernarda Albát nagyváradi vendégszínész, Tóth Tünde játssza, alighanem az idegenség bizonyos előnyeit is kamatoztatva. Fekete nadrágkosztümös, férfiasan ülő, nyerseségében erős személyiség. Elszánt üzletasszony és ménesgazda. Gyengeséget talán csak akkor mutat, amikor fekete fehérneműben beül a neki fenntartott kád vízbe. Nem hallgat szolgálójára, pedig Méhes Kati Ponciája következetesen a józan ész hangját használja vele szemben. Tóth Tünde Bernardájának a gőg és a hiúság a tragikus vétke. Némi hisztériás hajlamot sejtet, ami a gyerekeiben szintén felfedezhető, talán tőle örökölték. Borzalmasak ezek a lányok, nincs bennük szeretet, megértés, részvét egymás iránt. Rappert-Vencz Stella Angustiasa csak féltestvér, amitől eleve sértett és gyanakvó a többiekkel szemben. Bándi Johanna szőke Ameliája és Bogár Barbara Magdalenája szolid és bájos küllemű (nem csúnya itt senki), de belül kérgesedtek el. Kovács Nikolett Martiriójában csak a billegős, enyhén sántító járása harmonikus, más semmi. Nőnek születni a legnagyobb istenverés – mondja.

Keresztes Ágnes Adelája kétségkívül kiemelkedik Bernarda Alba lányai közül, az életerejével, a dühös akaratával. A fiatal színésznő figyelemre méltó présence-szal teremti meg azt különbözőséget, amelynek következtében Adela egyszemélyi győztese/vesztese lesz a drámának. A sorsdöntő éjszakán, mielőtt a szobájába menne, beleül az anyja ölébe, mint egy kisgyerek. A pózt felidézi majd az előadás utolsó képe, amikor Bernarda immár a halott Adelát ölelgeti. (Nem-Lear és nem-ártatlan Cordelia.)

Sorin Militaru költői-atmoszférikus Bernarda Albájában sok erős zene és vizuális elem tör hatásra. Az alapképet a ház hosszú étkezőasztala adja három oldalán székekkel. Nagyon mélyen helyezte el a bútort Fornvald Gréti díszlettervező, a színpadnyíláshoz képest is jóval beljebb, miközben a fedett zenekari árok is gyarapítja a távolságot. Úgy hat-nyolc nézőtéri sor beférne a szereplők és az első sornyi közönség közé. Ez a distancia növeli a rálátást, a különböző színekkel megvilágított hátsó függöny keretezte kép arányait, monumentalitását. Ugyanakkor jelentős hátránya, hogy messzire viszi a színészt, alig engedi látni a mimikát. A szatmári bemutató az a fajta, artisztikusan alulvilágított előadás, ahol a néző alaposabban csak a tapsnál veheti szemügyre a színészeket. Akkor közelebb jönnek és fényt is kapnak az arcukra. A végére marad az első látás pillanata.