Szoktunk sokat nevetni, egyenesen röhögni Shakespeare-nek ezen a sokadik hatványra emelt tévesztéses komédiáján, amelyben nem egy, hanem két ikerpár botlik minden lehetséges kombinációban egymásba és egymás környezetébe. Ráadásul úr és szolga, és még egy úr és szolga - ez is rejt néhány humorpatront.

Ehhez képest a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának előadása kifejezetten komor; pedig Bocsárdi László nemigen tett mást, mint jó szorosan elolvasta Shakespeare darabját (ráadásul Benedek Zsolt szellemes-könnyed, egyszersmind transzparens, vagyis pontos szavakkal teli fordításában), és megkomponálta ezt a szövegre épülő képkompozíció-sorozatot. Erősen stilizált játék és némiképp túlartikulált szövegmondás hívja föl a figyelmünket a történet általában homályban hagyott rétegeire: a tévesztéshalmaz abszurditására, az összezavart koponyákban megbúvó rémült tanácstalanságra és értetlenségre.

Mi, a közönség persze mindent tudunk, rögtön látjuk, ki kit kivel téveszt össze: Epheszoszi Antipholusz az ő Dromióját a Szirakuzai Dromióval, Adriana a férjét, Epheszoszi Antipholuszt a Szirakuzai Antpholusszal, Angelo, az ékszerész az Epheszoszi Antipholuszt a Szirakuzai Antipholusszal - de ők nem tudnak semmit, vagyis nem tudják azt, hogy úrból és szolgából is kettő van. Mi föl-fölnevetünk, persze, amikor a szolgákat jól elverik, vagy amikor a szegény Szirakuzai Dromiót akarja maga alá gyűrni az Epheszoszi Antipholusz termetes szakácsnéja, aki azt hiszi, kiszemelt vőlegénye, az Epheszoszi Dromio vonakodik a házasságtól - de bennszakad a nevetés, amikor látjuk a szolga elementáris kétségbeesését.

És látjuk Szirakuzai Antipholusz növekvő értetlenségét és tanácstalanságát; hagyja magát sodortatni a megmagyarázhatatlan helyzetekben - nem így ikertestvére, a vérmes természetű Epheszoszi Antipholusz, aki dührohamból dührohamba zuhan, és rettenetes természetén felül még oka is van erre.

A fehér dobozban játszódó jelenetek szereplői nem jönnek be, nem mennek ki: egyszerűen ott vannak, aztán egy másodpercnyi sötét után már nincsenek ott (a díszletet Bartha József tervezte). Ez a szaggatottság - amelyet ellensúlyoz a játéktér fölső sarkában pergő számláló, ami a végtelent számolja, ugyanis 0-tól 9-ig futnak a számok, monoton körforgásban, jelezvén a nem múló, csak telő időt - fokozza a bizonytalanságot, erre tesz rá jónéhány lapáttal a magányos zongora néhány hangja, valamint az erősen stilizált játék, a túlartikulált, túltagolt beszéd. Mintha valami sajátos laterna magica lenne, vagy William Kentridge fekete-fehér mozgó rajzai játszanának érzékcsalódást velünk, úgy terebélyesedik a kellemetlen érzés, amit a "nem tudjuk, ki kicsoda itten" okoz. Az ismert kacagtató fordulatok, a goldonis beütésű úr-szolga összecsapások kesernyés árnyalatot kapnak - nevetésünkből hiányzik a derű.

Bocsárdi László szoros szövegolvasása erőskezű színészvezetéssel társul, és ugyan kevés igazán erős, kiemelkedő alakítást látunk, az erős kéz mégiscsak fegyelmezett, koherens előadást eredményez. Tetszett Nagy Csongor Zsolt Szirakuzai Antipholusz szerepében, és Moldován Blanka, aki Adrianát játszotta, a termetes és indulatos Epheszoszi Antipholusz ugyancsak bővérű feleségét (és jelmezéért, de kivált a pink tűsarkúért dicséret illeti Kiss Zsuzsanna jelmeztervezőt).

Mint tudjuk, a Tévedések vígjátéka totális happy endingbe torkollik. Nos, Bocsárdi szépen összetereli a szereplőket a nagy egymásra találáshoz - oly zsúfoltan álldogálnak a fehér dobozban, mint csúcsforgalom idején a hatos villamoson. Most kéne örülni - de csak nézi egymást a sok ember. Az apa, aki a halál torkából menekül meg éppen, már leszámolt szomorú életével; az egyik fia, akit hét éve nem látott, a másik, akit több évtizede; a két testvér, akik nem is ismerik egymást, és első látásra semmi szimpatikusat nem látnak a másikban; a feleség, aki hirtelen mindent megért, azt is, hogy élete visszazuhan a csöppet sem finom régi kerékvágásba... Minek is lehetne örülni?

Van azért kicsike hab ezen a kesernyés tortán. A legeslegutolsó jelenetben - itt már van két szék is a színen - ül a két Dromio egymással szemben, merednek egymásra, mintha tükörbe néznének, és egyszercsak nevetni kezdenek. Nem felszabadultan, inkább kényszeredetten, inkább önmagukon, mint a másikon, de leginkább azon, hogy ők tán tényleg találtak valakit, aki lenézett-lekezelt szolgalétükben értő társ, jó testvér lehet. Lassan fölállnak, tétován elindulnak a másik felé, és óvatos, lassú mozdulattal átölelik egymást.

Minden jó, ha... mondhatnánk egy másik Shakespeare-darabbal, de nem mondjuk, mert ezt az egymásra találást, ezt a fura családegyesítést nem fogja itt egyhamar kiheverni senki.

A Harag György Társulat előadását Csáki Judit kritikus a budapesti Nemzeti Színházban látta.