Ödön von Horváth megélte az első világháborút, a Monarchia szétesését, a nácizmus uralomra jutását, hogy aztán hontalanként menekülnie kelljen Berlinből, Bécsből, Prágából, egészen Párizsig. Jelképes halála volt? Véletlen? Egy vihar döntötte fa ölte meg. Tudta, hogy közeledik a világvége, halálakor a világ már homlokán viselte második háborújának bélyegét.
Drámáinak nőfigurái bután számítók, stupidan kisszerűek, esztele-nül önzők, önpusztítón toporzékolók-szeszélyesek, prédikálva erkölcstelenek. Férfi szereplői megnyomorított nyárspolgárok, kapaszkodni vágyó senkik, erényesnek látszó jellemtelenek, elgépiesedett tisztviselők, brutális széplelkek.
A végítélet napjá-ban, e sajátosan horváthi szomorújátékban, egy kisvárosi állomásfőnök egyetlen elkésett mozdulata másfél tucat ember halálát okozó vonatszerencsétlenséget idéz elő.