Enyém, tied, miénk – Kritika A Díj című előadásról

Ennél a darabnál kicsi a játéktér, kevés a közreműködő, és nincsen sok fizikai értelemben vett, látványos történés, inkább apró gesztusok léteznek: mondatok garmadája hangzik el a másik fél felé. Herendi Gábor rendező pedig már tudja: ilyen körülmények között, amikor a szavakban rejlik a megfejtés, nehéz, ám mégsem lehetetlen fenntartani a nézők figyelmét. Azért is képes együtt lélegezni-gondolkozni a közönség a szereplőkkel, mert utóbbiak egyfajta érzelmi hullámvasútra ülnek fel, amelyre akarva-akaratlan jegyet váltatnak a nézőkkel. És hogy ennél a hullámvasutas hasonlatnál maradjunk, a rendező felelőssége, hogy biztosítsa a pálya stabilitását, változatosságát és megfelelő vonalvezetését, a színészeké pedig, hogy a jelenlévők közül senki se veszítse el semelyik kanyarban sem az optimális játékélményt.
A teljes írás eléréséhez kattintson IDE >>>