Jaroslav Hašek (1883-1923) egészen fiatalon oly rengeteg szenvedést halmozott fel, hogy másképp, mint a szatíra eszközeivel aligha küzdhetett volna ellenük. A lázadó, ám befelé élő, különlegesen érzékeny ifjú író már első prózai próbálkozásai óta törvényszerűen választja műfajává a szatírát. A szatíra az író számára mindig elégtétel: az elnyomottak, a megalázottak, a rabszolgák és az elítéltek a nevetésben leltek erőt méltatlan helyzetük elviselésére. HasŠek főműve a Svejk, a derék katona, hat kötetre tervezett regény, amiből három kötet készült el. Eddig több mint ötven nyelven jelent meg, mindenütt derűt és csodálatot keltve. A Svejk első változata még 1911-ben született. Kitör az első világháború. Hašek bevonul, a frontra kerül, nemsokára orosz hadifogságba esik. 1916 és 1917 folyamán, Kijevben írja meg a második változatot. A harmadik, a végleges változat 1921-23-ban készül el. A Kelet-Csehországi Lipnice faluban, halálos betegen diktálja - törlés és javítás nélkül - torzóműve utolsó fejezeteit. Amíg erejéből telik, krajcáros gondjainak leküzdésére írni kezdi és maga terjeszti regényét füzetes folytatásokban, s dugva árusítja a prágai kávéházakban, csapszékekben. Előszót is maga írt hozzá: \"…Nagy idők nagy embereket kívánnak. Vannak szerény, fel nem ismert hősök… Manapság, a prágai utcákon járva, találkozhattok egy ütött-kopott férfival, aki maga sem tudja, milyen jelentős szerepet játszott a mostani idők történetében… Én nagyon-nagyon szeretem ezt a derék katonát, Svejket, s közzétéve világháborús kalandjait, meg vagyok győződve, hogy ti is mindannyian szívetekben fogadjátok.\" Bálint György, az 1930-ban megjelent első magyar fordításkötetet, amit betiltottak, a Nyugat folyóiratban üdvözölte: \"Ez a Svejk élni fog, majdnem úgy, mint Sancho Panza… ő az antihérosz és antimártír, halhatatlan ellenlábasa mindannak, amit a háború és általában az élet frontján szoktak felrajzolni… az író rajta keresztül destruál tévhiteket és előítéleteket.\" Svejk számára az élet nem más, mint az ember felszabadítása a humor értelmével. Nem ismer sem hétköznapot, sem ünnepet. Minden napja az emberi létezés nagy kalandja, semmi sem ismétlődik, mindennap váratlan és meglepő kalandokban gazdag. Úgy él a világban, hogy mindent egyszerre lát, úgy ahogy van: az erőszak terrorját, háborút, poklot a világ rosszkedve és önnön indulata fölé kerekedve, a nevetéssel semmisíti meg. Egyszerűen, együgyűen, egyedül. Semmije sincs, csak a derű.