\"A HERCEG (kilép a függöny elé, arca nagyon sápadt, izgul) Kétszázezer év múlvaĽ minden befejezi a körforgását, minden élet meghal és kihuny. Nem marad más, csak a végtelen tér, sötéten, torzan, csillagok nélkülĽ és miĽ akik most gyűlölve gyűlöljük egymást, halott közömbös anyagként fogunk keringeniĽ és ahol egykor gonoszt tervelő szívünk dobogott, már csak holmi ritka pára, por és a végtelen hideg hallgat. Hogyne kapkodnánk hát két kézzel az élvezetek és gyönyörök után ebben a szűk szúpercegésben, ami élnünk adatottĽ\"

A darab története - akárcsak Shakespeare tragédiájáé - a valamikori Dániában, közelebbről meg nem határozott korban játszódik. A szereplők, a Herceg kivételével ugyanazt a nevet viselik, mint az eredetiben. Sőt a történet elemei, fordulatai, a cselszövések és gyilkosságok is többé-kevésbé rímelnek az Erzsébet-kori drámáéval - ugyanúgy van \"szellem\", színészek, Egérfogó jelenet, megjátszott és valódi őrület, bűnbánó ima és Ophélia-öngyilkosság, ugyanúgy van párbaj és végső Fortinbras. Ugyanúgy a lelkiismeretről, a morálról és a \"vér szaváról\", a bűnről és a látszatról, a tehetetlenségről és a habozásról szól, mint Hamlet, a dán királyfi története.

Akkor mi változott? Miért nem az eredeti tragédiát játsszuk?
Ennek magyarázata az új mű meglepő, ismeretlen hangsúlyaiban, a Shakespeare-től eltérő, másfajta, huszadik századi kérdésfelvetéseiben keresendő. A \"Hazatérés Dániába\" nem egy adaptáció, nem egy mai közép-kelet-európai milliőre alkalmazott Hamlet, hanem egy új, eredeti magyar darab, a hamleti problematika újrafogalmazása és átgondolása korunk érzelmi és szellemi \"válaszainak\" fényében. Bár norvégok és dánok küzdenek ebben a történetben is, nyilvánvaló, hogy rólunk, rendszerváltáskori magunkról van szó - a mi furcsa, összezavarodott viszonyulásunkról - bűnhöz, hatalomhoz, megbocsátáshoz.
Már a kiindulópont is erőteljesen kárpát-medencei valóságunkat idézi: pár év külföldi \"ösztöndíj\" után hazatér valaki egy teljesen felkavarodott, morálját és tartását vesztett országba, ahol érvényüket vesztették már az erkölcs \"visszatartó\" szabályai, ahol a túlélés, a felszínen maradás parancsa minden más értéket maga alá gyűr.

Ebben a szellemi, morális környezetben igyekszik a Herceg valamilyen - a lelkiismerettel kibékíthető - megoldást találni apja meggyilkolására. De vajon milyen büntetés, megtorlás vagy rákényszerített vezeklés létezik ezen új Claudius számára, akit csupán a bűntelenség látszata és az élet hedonista élvezetének vágya vezérel. Nem \"vérnősző barom\" ő, hanem ösztönös, nagy formátumú életszerető, aki a darabban többnyire még rokonszenves is saját amorális karakterének minden frusztrációtól mentes, \"egyenes\" vállalása miatt. Bűnös ember, de ez nem érdekli. Van lelkiismerete, furdalja is, csak éppen mindig meg tud alkudni vele.
És a Herceg - e mai Hamlet - nem képes kizökkenteni sem őt, sem szűkebb környezetét ebből a végső szétrohadással fenyegető folyamatból. Lassan minden áldozatul esik a valamikori ős-bűn takargatásának - végül már az egész udvar tud róla, szembesül vele, azonban erkölcsi tartalmak hiányában tehetetlenek. Ebben a \"magyar Hamletben\" mindenki \"dörzsöltebb\", tájékozottabb, felvilágosultabb, mint az eredetiben. Tudják, sejtik és magukban elítélik a gyilkosságot. De nem tesznek semmit, mert minden \"elvont\" morális tett értelmét vesztette már. És emiatt valamennyien bűnösebbek, mint Shakespeare \"ártatlannak\" ható hősei.

A tisztelt közönség figyelmébe szeretném ajánlani a Veszprémi Petőfi Színház - az utóbbi években szinte példátlannak mondható - merészségét. Amikor a kortárs magyar színi-irodalom kis stúdiókba, vagy könnyebb műfajok esetén párszáz fős kamaraszínpadokra kényszerül, akkor évadkezdő, nagyszínpadi bemutatóként műsorra tűzni egy új magyar tragédiát, ez mindenképp bátorításra, támogatásra érdemes tett.
Kiss Csaba, rendező