,,Nem véletlenül, divatmajmolásból került színpadra Parti Nagy Lajos szövege a Pécsi Harmadik Színház szociálisan is érzékeny, kortárs drámára nyitott közegében… A Vincze János-féle előadás igazi meglepetése, hogy mennyire él az operett totális színházi eszközeivel: próza, tánc, ének, zene… No, de azért mégiscsak másképp. A szeretnivaló, trampli vasutasnő megformálása mikro-realisztikus elemekkel, jelmezzel, díszlettel is történik, de az alkotói hév- és az indulatábrázolással együtt megkezdődik az önironikus, a színház által már meghaladott klasszikus operetti túljátszás felidézése – a heves karikírozott gesztusokon túl ehhez hozzájárul a világítás, a zene és a tánc. Az alkotók az önkontrollt elvesztő jegykiadónő utolsó órácskáját mutatják be.

Vincze János végtelenül fájdalmas karikatúráját adja egyaránt a színháznak, s a mai korban létezőknek.

Füsti Molnár Éva játéka nyomán szinkronban képes vihogni a néző a bodorodó operett-felhőkben, s érzékelni a Sárbogárdi Jolán-féle létezés rettenetét. Mert Vincze előadásának nagyszerűsége éppen abban az „ocsmányul” túljátszásban van, hogy az ének nem ének, a tánc csak medvetánc, a színész végig koncentrál, izzad, túlpörög, túljátszik, s elképesztő energiákat ad le, közben ötletbörzét, brillírozást, tárgyanimációt is láthatunk, komédiát, paródiát, leányregényt, de mégiscsak egy sivár élet sorstalan főhősének tragédiáját, amelybe belepusztul a „főhős”. Megszeretjük Jolánunkat, a jegykiadó, kicsit „érzékenységi ideggyenge”, nagyon vénkisasszonyt, akit éjszakánként képzelt rémek harapdálnak, mégis operettet írt. Nekünk. Rólunk. Értünk lázadt a mindenkori állomásfőnökök, a sehonnai bitang Vargányai Gusztik védte lélektelen világ ellen. Mert Sárbogárdi Jolán mi vagyunk.  (Részletek Balogh Robert kritikájából)