„Amíg Rómeó a csinos Rózába szerelmes, egy kicsit érzékeny, de pontosan úgy viselkedik és úgy beszél, mint a többi. Abban a percben, amikor Júliát megismeri, elkezd félrebeszélni. Szokatlan szavakat mond és azokat furcsa értelemben használja. Néha bizarr, többször groteszk, még többször teljesen értelmetlen. Minél bolondabbul szeret, annál bolondabbul viselkedik és beszél./…/ Úgy látszik, hogy Rómeó megőrült. Erről szó sincs. Az élet csak akkor kezdődik, ha az ember nem tudja, hogy mi lesz.” (Hamvas Béla)

„Ebben a mostani rendkívüli időben még tisztábban látszik, hogy igazi nagy szenvedélyekről érdemes szólnunk, mert ezek nem vesztik érvényüket. Egyszerűen csak mesélni a győzedelmes költészet nyelvén az ifjúság lázáról, a szerelemről, mint legcsodálatosabb ajándékról, és annak elpusztíthatatlanságról. A gravitáció törvényei nem vonatkoznak az igaz szerelemre, azt nem tudja elnyomni, sárba rántani a világi acsarkodás sem, túllép minden félelmen, és minden köteléktől szabadon összeköti az eget a földdel.

Előadásunk tere, mely az eredeti reneszánsz világot is idézi majd, hatásában mégis kortalan lesz. Mondhatnánk, hogy mindez a lentről felfelé mozgást mutatja az időtlenség motorikáját indítva be. A szövegmondás is elemelt, énekszerű, az előadás atmoszféráját megteremtő zenei válogatás pedig ezer évet ölel majd át. Mindez azonban egy dologról hivatott szólni: a szerelem elsöprő diadaláról. Megkérdezhetnénk persze, hogy hol itt a diadal, hisz a sorsszerű véletlenek is közrejátszanak: például egy váratlan járvány miatt megkésett híradás okán, meghalnak a fiatalok. De vajon itt ér-e véget a történet? Vagy éppen a halált is legyőző szerelem üdvtörténetét olvassuk ki Shakespeare e halhatatlan művéből?” (Vidnyánszky Attila rendező)

Szerelem és halál, mindig is rokonságban áltak egymással. A beteljesülés ódiuma már követhetetlen, amikor megszületik a felismerés: csak magán a drámán, az előadáson keresztül juthatunk e sodrás nyomába – nézőként és alkotóként, egyaránt.