„Ilyesmi, mint a János vitéz, a legnagyobbaknak is csak egyszer sikerül” – írja Szerb Antal Petőfi emblematikus művéről, mellyel 1844-ben, huszonegy évesen berobbant az irodalmi életbe, és országosan egy csapásra ismert lett a szélesebb olvasó közönség köreiben.

Az irodalomtörténet a magyar népies irodalom egyik legjelentősebb alkotásaként tartja számon a János vitézt, de műfaját illetően a mai napig megoszlanak a vélemények arról, hogy ezt az elbeszélő költeményt minek tekintsük; egy népmesei motívumokból építkező „műmesének” vagy egy naiv hőséneknek, mely az ókori eposzi hagyományt folytatja: a „magyar Odüsszeiának” – ahogyan Kosztolányi nevezte.

A János vitéz a bábszínházak állandó repertoár-darabja. Kacsóh Pongrác belőle készült dalműve a 20. század első éveiben műfajteremtő volt a magyar operett születésekor. Filmes feldolgozásai közül Jankovics Marcell 1973-ban készült rajzfilmje Petőfi nevét újra ismertté tette a nagyvilágban. Ez a mű továbbra is kötelező olvasmány az általános iskolában – ám Petőfi kultuszát az elmúlt negyven év során egyre kevésbé sikerült életben tartanunk – a színházi világban utoljára a Paál István által rendezett Petőfi-rock keltett országos és nemzetközi visszhangot a hetvenes években. Azóta generációk nőttek fel úgy, hogy a hősiesség és a Szerb Antal által emlegetett „magyar népjelleg” egyre inkább csak negatív értelemben volt szóba hozható.

Vidnyánszky Attila ezt a rendezését kettős értelemben is beavató színháznak szánja. Egyrészt mert a szereplők zöme kaposvári és budapesti színi növendék, akik számára ez lesz az első jelentős bemutatkozás. Másrészt mert a rendező egyfajta stáció-dramaturgiával közelíti meg a történetet, hogy a főszereplő próbatételes kalandsorát a mai gyermek-néző is a sajátjának, a hőssé válás hiteles példájának tekinthesse.

Szász Zsolt, a produkció dramaturgja