Csajkovszkij egy fontos lenyomatot hagyott a 19. századból számunkra zenei munkássága révén. Diótörő c. balett zenéje az utolsó színpadi műveként egy kuriózummá vált. Sikerei ellenére a szerző elégedetlen volt a színpadi megoldásokkal a Diótörő esetében. Zenéjét mélyebbnek ítélte meg önmaga, vagy akár fontos kortársa, Lev Tolsztoj is. Félt attól, hogy a látvány eltereli a zene sok értékéről a figyelmet.

Gyerekkoromban egyenes forrásokból tapasztaltam meg ezt a zenét és a balettet Oroszországban nézőként, hallgatóként. Lenyűgözött minden giccsnek tűnő elem ellenére a zenében rejlő vágy és fájdalom. Mai napig lenyűgöz a monumentalitás mélyén rejtőző magány. Talán a szerző magánya ez, talán a koré, talán mindannyiunké. A Diótörő alakjában van valami tehetetlenség, ami a szerző tehetetlensége is egyben. Vagy bármelyikünk megdermedtsége is lehetne. Bolyongunk a városban és rengeteg inger bűvöl el bennünket pillanatról pillanatra. Elragad a látvány egzisztenciális és cukrozott ereje, pont annyira, amennyire a Diótörő sokszor közkedvelt díszleteinek jellege is. És emiatt a zene lényege sokszor eltűnik, felemészti a látható világ illúziója. A Diótörő nem kel valójában életre. Az álom nem lép be a varázslat birodalmába. Célunk az, hogy a tehetetlenség Diótörőjét felélesszük azáltal, hogy a külső látásról egy belső látás felé tereljük a figyelmünket. És ennek a belső világnak minden erejét szeretnénk a felszínre hozni az érzelmek és a zene segítségével. Ez egy érzelmi balett lesz, melyben a képzeletünk táncol. Csajkovszkij személyét, lényét érintve. És mindazok lényét, akik hiszik, hogy a képzelet is valóság.                                                                                                                                              Sardar Tagirovsky