Száz éve máshogy élünk mi, magyarok, itt, Magyarországon, és ők, magyarok, ott, egy másik országban. Ők ugyanúgy magyarok, mint mi, de hogyan lettek ők ők, ha ők mi voltunk (és vagyunk)? Hogyan élünk és mit érzünk ugyanúgy és másképpen? Mi az, ami összeköt minket? Mi az, ami elválaszt? Mitől vagyunk sorstársak, és mitől nem? Sűrű száz év áll mögöttünk. Ki bírja jobban? A budapesti Átrium és a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház művészei minden határt eltörölnek ezen az estén.

„Szállj ki, lelkem, keresd meg hazámat!

Oly hazáról álmodtam én hajdan,

mely nem ismer se kardot, se vámot

s mint maga a lélek, oszthatatlan.

Álmodj, lelkem, álmodjad hazámat,

mely nem szorul fegyverre, se vértre,

mert nem holt rög, hanem élő lélek.

Galamb álom! s rókák rágtak érte:

odu-féltő kapzsi szenvedélyek.

Az én álmom sohse legyen róka!

Az én tanyám' magassága védje!

Lelkem madár, tág egek lakója,

noha mindig visszajár fészkébe.”

(Babits Mihály: Hazám! Az igazi ország)