„Mindenekelőtt szeretnék e most készülő előadás szellemi hátteréről, előzményeiről néhány szót szólni:

1985-ben jelent meg „Parasztbiblia’’ címen egy – mondjuk így – néprajzi gyűjtemény, amely a kanonizált bibliai szövegeknek a néphagyományban, a paraszti világban és – képzeletben való továbbélését, egészen sajátos tükröződését – elrajzolódását dokumentálta.

Az ilyen típusú „leletek” engem mindig meggyőznek arról, hogy a népi teremtőkedv esztétikai meggondolásoktól, formaproblémáktól, kordivattól, tetszéstől és hasonlóktól független működése az adott kultúrát alapvetően meghatározó és kifejező minőséget hoz létre. ( Lásd például a népballadákat, vallásos népköltészetet, stb)

A „Parasztbiblia” hasonlíthatatlan látásmódja mellett megrázó hatással volt rám az elbeszélések nyelve: ez a szigorúan funkcionális, nyers, lényegre szorítkozó és – ami a legüdítőbb a dologban – ez a szellemében nyelvújítás előtti, zenéjében-mentalitásában az archaikus beszédmódot felidéző nyelvhasználat. E benyomások miatt határoztam el, hogy megpróbálkozom egy imitációval, mert kíváncsi voltam arra, hogy mindez milyen képet mutat egy komplett, epikus anyaggal egyesítve, - tudniillik az eredeti gyűjtemény csak töredékeket, de teljesnek mondható elbeszélést, „mesét” nem tartalmazott.

Így keletkezett a József és testvérei („Jelenetek egy parasztbibliából”) című írásom, amely a jelenleg tervezett színházi előadás alapanyagát képezi. És ahogy ebben a szövegben kitüntetett szerepe volt az elbeszélőnek, magában az előadásban is a narrátor, a mesélő közvetíti azt, ami – egy szcenikailag elkülönített, kiemelt térben -, az események álomszerű világában (szinte megállíthatatlanul) lepereg.

A „mese” centrumában tehát a József-történet látható, de egy – a történet egy bizonyos fordulatától ihletett – szerkesztési trükk segítségével szinte a teljes szent könyv (beleértve az Újtestamentumot is) megidéződik, - magában az Elbeszélésben is feltűnnek ugyanis újabb elbeszélők (mesélők), akik a maguk (természetesen szintén a szentkönyvből vett) történeteivel hol kiegészítik, hol „motiválják”, vagy átértelmezik a Józseffel kapcsolatos epizódokat, fejleményeket.

(Lásd: Júda meséje Dotánban, vacsora után a tűznél: itt Ábrahám és Izsák híres története hangzik el, ami nyilvánvalóan előképe a mesét hallgató testvérekhez éppen megérkező József „feláldozásának”; vagy: az angyal meséje a kútban vizionáló, gúzsba kötött József számára; az angyalé, aki egy tengeri kagylót a fülére szorítva a jövendőt – ideszámítva József sorsának alakulását is – mint régmúltat meséli el: „Mer csak a réges-rég, csak az kedves nekünk… különben pedig ehon e tengeri csigabiga, kagyló, vagy mi a rosseb, né, a fülembe nyomom, s hallgatózom… odabe reng, forog az örök óceán. Így tetszik nékem jelen-múlt-jövendő, csak mindössze zúgás a kagyló híves forgóiban.”)

Anélkül, hogy a fentieket komikus módon túlrészletezném, a „szcenikai megvalósítással” illetve az „expresszív naturalizmussal” kapcsolatban még annyit közölnék itt, hogy – a maximális koncentráltság eszménye jegyében – a színpadkép domináns eleme egy körülbelül 1,8 m átmérőjű kör alakú nyílás a tökéletesen elsötétített térben. Itt, ebben az éles fényekkel megvilágított „centrumban” (amely hol gömbnek, hol körfelületnek tűnik majd) peregnek le a középkori fafaragványok brutális kompozíciós aránytalanságainak, túlzásainak szellemében a „parasztbiblia” eseményei, amelyek elbeszélője odakintről, a fekete semmiből (éles, szeparált fénnyel megvilágítva) vezeti elő illetve kommentálja és vezényli az eseményeket.

(Jeles András)