1985 júliusának elején két előadás között némi szabad időhöz jutottam, s néhány napra megpihentem itthon. Néhány órával hazaérkezésem után megtudtam, hogy Harag György, akinek gyötrelmes vérátömlesztésekkel halogatták megmásíthatatlan halálos ítéletét, kivételes értékű előadást rendezett a marosvásárhelyi színházban: a Cseresznyéskertet.

Ezt a színházat áhítattal figyeltem kamaszkoromban. A vásárhelyi színház rendszeres, állandó körutakat szervezett akkoriban. Jelentőségük a kortárs román színpadi alkotás formálásában óriási volt – le akarom ezt itt szögezni, mert magam is

kezdem már elfelejteni, s az emlékezet „rozsdátlanításanak” mindenekelőtt erkölcsi műveletnek kell lennie. Elmentem tanulni Harag előadásaiból – tanulni vagy tapintani saját utópiáim megtestesülését?

Harag – akit nem ismertem személyesen – annyira közel állt hozzám, hogy nem kevesebbet jelentett számomra, mint tulajdon hipotéziseim kockázat nélküli diadalát, sőt az Egyetlen Út volt, a magam eljutása a tagolatlan dadogástól a beszédig – az alaktalantól a kristályosig.

Ő volt az első, és egyike egyedüli mestereimnek.

Aztán Haraggal való kapcsolataim filmje hirtelen megszakad, mindjárt az első vagy második tekercsnél. Mintegy húsz esztendeje csak véletlenszerű (képzeletbeli, valóságos?) képek – nem is tudom.

Semmi bizonyítékom arra, semmi, mások tanúvallomásain kívül, hogy láttam volna még ezekben az években azt, aki oly döntő és jótékony hatással volt rám alapvető választásaim tekintetében.

Egyszer, évekkel ezelőtt, elmentem egy tévékészülék mellett, amelyet történetesen bekapcsolva felejtettek, ahogy vízcsapot nyitva hagy az ember. Elhaladtam, bementem a másik szobába, és hirtelen megtorpantam, amint elkésve belém villant egy kép,

melyet nem tudtam volna meghatározni, de amely szokatlan volt a mi képernyőinken, egy végtelenbe illant kép, melyet műbolygók szeszélye vagy elállítódása vetített ide.
Visszamentem – és néhány perc múlva olyan izgalom töltött el, amilyent csak Strehler előadásai keltettek bennem valamikor.

Semmiféle stílusjegy nem bizonyította, hogy az egykori Harag lehetett ennek az előadásnak a szerzője – de egyedül Haragban volt meg, színpadi jelrendszerének fejlődésétől függetlenül, egy ilyen előadás lehetősége. Szellemének ujjlenyomata összetéveszthetetlen volt számomra. Valóban, Harag előadása volt. Az Özönvíz előtt.
Fel akartam hívni telefonon, hogy megköszönjem. Nem tettem meg rögtön. Másnap elutaztam az országból, persze hogy nem tettem meg soha többé.

Beszámolókból ismertem, természetesen eltorzítva, minden nagy előadását – melyet alig néhány száz kilométerre az ország fővárosától rendezett –, de a Cseresznyéskertig nem volt részem abban az örömben, hogy bár egyetlen képet lássak arról, amit alkotott. Erre a vásárhelyi előadásra, érezve az esemény fontosságát, meghívtam egy neves kritikust, hogy feleségével együtt – mindketten közeli barátaim – kísérjenek el minket, Clodyt és engem.

Ez a legendásan tájékozott kritikus soha életében nem hallott Haragról. Ha-rag – szótagoltam a nevét. Nem, nem hallott róla!
Azon az estén a barátom olyan előadást látott, amely felért a mi tájainkon valaha is megfordult legkiválóbb előadások színvonalával, s Harag nevét, melyet reggel még ismeretlenként betűzött, most Strehler, Brook és Planchon neve mellé sorolta.

Ráüthettem-e kajánul a sztálinista „kozmopolita” jelzőt, amikor húsz éven át, anélkül, hogy bármiféle valós akadálya lett volna, s olyan időszakban, melyben káprázatosan virágzott a „tingli-tangli” előadások turnéhálózata – Haragnak egyetlen előadásremekét sem hívták meg Bukarestbe?

És mennyi tévériportert, kritikust, filmrendezőt, kultúrfunkcionáriust, 16 milliméteres filmfelvevőt, az értelmiség krémjét – micsoda vegyes és paradox társaságot – csábított kultúrzarándoklatra a művész haldoklásának és utolsó alkotása ragyogásának gyászos találkozása!

Hányan lettünk volna jelen, hogy végignézzük ezt a rendkívüli előadást, ha nem taszított volna a bűntudat és kíváncsiság szinte morbid vegyüléke? Halálával Harag nem remélt esélyt adott utolsó művének, s a természetes állapot egyszerű helyreállítása kiváltsággá vált.

De Haragnak nem minden alkotása örvendhetett ennek a kiváltságnak, halála kegyének. Miért felejtjük el, istenem, miért felejtjük el olyan gyakran, hogy egy művésznek esetleg több egymást követő élete lehet, de csak egy halála, és hogy a posztumusz dicsőség fogalma annál cinikusabb, minél inkább egy olyan művészetre alkalmazzák, melyben az alkotás egyidejű önnön felemésztődésével.

(Az írás megjelentetését keletkezésekor minden szaklap elutasította. A 20. Század (Secolul 20) következetes maradva az elitista, ám módszereit tekintve elmés programjához, spontánul leközölte, zseniálisan manipulálva a hízelgés és a rémület marcangolta román kultúrhivatalnok dihotómikus természetét.)