Egy kocsmát atombombatámadás ér. A fiatal nő, Louise, egy régi barátja, Mark házának bunkerében tér magához. A két fiatalnak a föld alatt, pár négyzetméteren összezártan, minimális étellel és vízzel gazdálkodva kell élniük. A legnagyobb kihívást mégis egymás társaságának elviselése jelenti számukra. Kapcsolatukban a szeretet és gyűlölet, aggodalom és agresszivitás váltja egymást. A bizalom és bizalmatlanság, az önállóság és egymásra utaltság, a női-férfi vonzalom és különbözőség miatt együttélésük lassan, de biztosan az őrületbe hajtja őket. Az előadásban a romantikus komédia, a pszichotriller és a krimi legerősebb hagyományai keverednek egymással egy precízen felépített dramaturgiai zárócsavarral.

Dennis Kelly, a kortárs angol drámairodalom egyik vezéregyénisége, az After the End című drámájában hihetetlen pszichológiai pontossággal és érzékenységgel meséli el a két fiatal történetét, emberi meccseiket és folyamatos küzdelmüket egymással.

Elhangzott az Újvidéki Rádió SZEMPONT c. műsorában, 2010.február 16.

Zsákutca a címe Dennis Kelly művének, amelyet Raffai Ágnes és Pongó Gábor vizsgaelőadásként készített az Újvidéki Színházban - igen jól átgondolt felépítésben, jól kidolgozott jelenetkezeléssel; amelyben pontosak az érzelmek vezette hangulati váltások szintjei; a szereplők egyéniségének különbözősége, gondolatmenetük alakulásfolyamata; a félelem és a megmenekülés ívének megnyilvánulásai; a bezárt térben az egymásrautaltság lehetetlensége – ugyanakkor a túlélési esély is – egy nagyobb veszélytől, amely kint van; az atomfelhő, a romok, a halottak fenyegető valóságától.

Ez az előadás több, mint két színészjelölt vizsgaelőadása. Ez egy nagyon pontos és jó előadás, mert meggyőző őszinteséggel, természetesen szólnak mindketten a jelenben történő borzalmakról, akár a mi térségünkben is lejátszódott közelmulti események traumáiról. Könyörtelen színházi előadás ez – és akkor idézzük fel Artaud- t, a könyörtelen színházról írt szövegéből azokat a részleteket, amelyek összecsengenek a látottakkal. Ezek a következők, idézem: „ Érzékenységünk mai, elcsigázott állapotában nem kétséges, hogy mindenekelőtt olyan színházra van szükségünk, amely felráz bennünket: idegrendszerünket és szívünket!...Szorongató, katasztrófákkal teli korunkban mind sürgősebb az olyan színház, amely nem marad el az események mögött, amely mély visszhangot vált ki bennünk, s amelynek rezgései urrá lesznek a kor bizonytalanságán...A szavak nem sokat mondanak az emberi szellemnek; a térbeli kiterjedés és a tárgyak annál beszédesebbek...A beszédből a színházban immár csak az használható fel, ami a szavakon kívül van, ami a térben bontakozik ki, ami elidegenítő hatású, s ami az emberi érzékenységet rezgeti meg. Ebben játszik szerepet a hangok hallható beszédén túl a tárgyak, a mozdulatok, a magatartásformák, a gesztusok beszéde.” Eddig az idézet a részletekből. Mindezek az Artaud-i esztétika elképzelései láthatók a filmszerű szerkezetben színre vitt Raffai – Pongó kettősben.

Itt nem zavarnak az egyszavas vulgárnaturalista kifejezések sem, mert úgy és akkor hangzanak el, amikor jelentőséggel bíró tartalmat hordoznak. A Zsákutca egy olyan helyzet, amelyből nincs megoldáshoz vezető út. Ebben vannak hőseink, egy kicsit az időtlenségbe nyúló lehetetlenséggel. S majd akkor itt – ebben a bezárt térben – bekövetkeznek a kegyetlenségek is; az egymást gyötrő, és gyötrelmet okozó helyzetek; a zsarnokoskodás a búvóhely tulajdonosának részéről, aki féltő szeretetből hurcolja bunkerébe a lányt, és kegytlenül elnyomja őt, ugyanakkor emiatt szenved is. A lány, aki hálás is, meg szinte semmit nem érez Mark irányába, de a kiszolgáltatottság érzelmi váltásokat hoz elő belőle. Kevés szóból értik egymást, és a gesztusok, váltásaik, csöndjeik, átalakulásaik döbbenetesek és elérik a katarktikus szintet.

dr. Franyó Zsuzsanna