Ödön von Horváth darabjának alapmotívuma a butaság mint fő emberi tulajdonság. Ez határozza meg a történet minden fordulatát, a szereplők létezését. Egoizmus, naivság, nagyravágyás, önimádat, mind a butaságot hozzák felszínre. Az első utalás a butaságra már a darab mottójában megtalálható: „Semmi sem kelti bennünk annyira a végtelenség érzetét mint a butaság.”

Érdekes emberi sorsok és sokszínű viszonyrendszerek, több megkeseredett szerelmi történet kusza találkozása jelenik meg, ebben az író által népszínjátéknak, a rendező által tragikomédiának adaptált szövegben.

„Darabjaim tragédiák, csupán azért komikusak, mert kellemetlenek” – írja Horváth, aki egyike volt az „átvilágítás" mestereinek. Észrevette, ami a látszatok mögött van. Tudta, hogyan akarnak élni az úgynevezett kisemberek, és azt is, hogyan élnek valójában.

A darabnak nincsenek hősei, csak áldozatok, akik a megalkuvások és baklövések miatt lépésről lépésre vesztik szem elől az élet értelmét, s megkeseredve várják a világvégét, ami Horváth darabjában a második világháború. A harmincas években bécsi családok piknikeznek az erdőben. Nemesek, kereskedők. Az idősek megkeseredtek a „nagy háborúban", de próbálnak úgy élni, mint azelőtt.

A darab világa a Strauss keringőitől ittasult társadalmat mutatja be, a zene bűvöletében ünnepelnek minden hétköznapot, az alkohol társaságában. Elvesztették önbecsülésüket, és bohéméletük egyetlen öröme a bujaság.

A darab lehetőséget adott egy olyan tragikomédia megrendezésére, ami felhőtlenül indul, aztán folyamatosan elkeseredik, végül tragédiába torkollik: Marianne csecsemője meghal. Tulajdonképpen ő az egyetlen áldozat, a többiek folytatják életüket ott, ahol abbahagyták, de neki valami végleg megszakadt, elveszti hitét mindenben, neki jöhet a világvége. Az egyetlen kérdés, ami marad a darab végén az, hogy mi lesz vele.

Zakariás Zalán, rendező