Villáminterjú Perczel Enikővel
Morva Daniella
Milyen volt a közös munka Sárával és az alkotótársakkal?
A csillagok is úgy álltak, hogy kisebb csoda születhetett. Ehhez mondjuk kell egy Iván Sára nevű üstökös tehetség. Nagyon érzi a színházi műfajt, a dramaturgiát, a karaktereket. Több mint fél évig dolgoztunk a librettón, és komponálás közben bombázott a kérdéseivel a szereplőkkel kapcsolatban. Az operai műfajban nem lehet mismásolni, mert a zene kegyetlenül leleplezi a hiányosságokat. Ez egy 4 dimenziós világ.
Mi a műfaja?
Az eredeti Molnár Ferenc-egyfelvonásos műfaji megjelölése: szatíra. A mi operánkra a „szatíropera” kifejezés illene leginkább, de mivel ez még nem került be az operai kánonba, Sárival maradtunk a vígoperánál. Ez egy különösen hálás műfaj, igazi érzelmi hullámvasút, lehet benne nevetni, de bővelkedik drámai pillanatokban is. Az énekesek pedig lubickolnak benne.
Mi a szatíra?
A szatírjáték komikus tárgyú ókori görög színjátékfajta, amely az egyén vagy a társadalom gyarlóságai, hibái elé tart görbe tükröt. Mi emeltük a tétet a színház a színházban játékkal, egyfajta szerelmi vallomás ez a színház felé.
Színház az egész világ?
Ugye, mekkora közhely? Ahogyan az is, hogy a színészek csapodárok, mindenkibe beleszeretnek. Pedig – szintén közhely – ugyanolyan emberek, mint bárki más. A különbség, hogy játékosabbak, összetartóbbak. Ezekkel a közhelyekkel játszunk. A társulat egy emberként összeáll, hogy Shakespeare-t segítségül hívva, a művészet eszközeivel megmentse a vezető színészt, Bánáti Kálmánt egy felbőszült férj haragjától.
Hogyan csatlakozott Lehel az operához?
Lehel egy homo ludens, aki úgy lépett színre ebben a műfajban, mintha eleve bele lett volna írva a darabba, mint rendező-buffo.
Sárival írtunk egy színészvallomást: „Színész vagyok, nagyobb lánggal égek, ha meggyulladok. Ez más hús, más vér, más agyvelő, Csak az kövessen, csak az, ki vakmerő! Gyertek velünk, mindenhová. Mély poklokba, magasságba, szerelembe, bolondságba, a színpadi valóságba.” Lehel ezt úgy rendezte meg, hogy a darabon belüli társulat szinte révületbe ejti a színpadra tévedt „civil” szereplőket. Hamar ráérzett, hogy az opera műfaja olyasfajta szabadságot ad, amit a prózai művek nem: egyszerre akár tízen is énekelhetnek egy érzésről, vagy egy férfi és nő úgy tud másik dimenzióba, jelen esetben egy állatkertbe „hoppanálni” és szerelmet vallani egymásnak, hogy a többiek kívül rekednek azon.
Az írott operát megelőzi egy előjáték, vagyis Lehel rendezett egy előjátékot az Előjáték Lear királyhoz elé, amelyben a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház színészei is megjelennek.
Az előadás azok számára is élvezetes, akik egyébként nem rajonganak az operáért?
A „kortárs” szó gyakran elriasztja az embereket, mert azt hiszik, hogy valami nagyon elvont és nehezen befogadható dologról van szó. De maga a kecskeméti közönség cáfolt erre rá azzal, hogy az eddigi 13 előadáson kivétel nélkül vastapssal jutalmazta Csereklyei Andrea három áriáját. Az ő szerepe a legkülönlegesebb: az eredeti Molnár Ferenc műben Tűzoltó volt, akit Sári ötletére Takarítónőre írtunk át. Ő az egyetlen karakter, aki eredetileg verses formában beszél. Sári zeneileg is markánsan el akarta választani a többi szereplőtől, ezért a dodekafóniát választotta – ezek az áriák tényleg elképesztő hatást váltanak ki a nézőtéren. A kecskeméti közönség nagyon is progresszív.
De amúgy ez egy teljesen hagyományos operai szerkezetű mű, tele dúdolható dallamokkal, fülbemászó slágerekel. Sok kedvencem van, például amikor Laczák Boglárka énekli: „Oh, férfikönnyek, hiába jönnek…” vagy Bognár Szabolcs: „Mikor az emberektől különösebben undorodom, az állatkertet járom én…”
De az egész szereposztás kiváló, a nagyszerű énekesek alázattal és játékos kedvvel tették hozzá tehetségüket az előadáshoz. Köszönet minden játszónak, karmesternek, zenekarnak, műszaknak. Aki még nem látta, hétvégén még megnézheti az utolsó két előadást.