Spiró György napjaink egyik legizgalmasabb drámaírója. Drámája, s annak színreállítása mindig kihívás, hiszen sajátosan groteszk, szarkasztikus látásmódja új megvilágításba helyezi a sokszor nagyon közismert, vagy csak felszínesen ismert helyzetet, történelmi szituációt.
Igaz ez, a Szigligeti Ede Liliomfijából született \"Nagy kátyú\"-ra is.
Ugyan a szereplők azonosak, és a darab műfaja: \"népszínmű\" volta megőrződött, de mégis minden más lett:
A \"nagy kátyú\" Magyarországa a helyszín, ahol kitörnek a kocsik kerekei, s ahonnan nem lehet tovább utazni, legyen tél vagy nyár.
1849. decemberében vagyunk, két hónappal az aradi vértanuk kivégzése után. Azóta ül Uracs a fogadóban és figyel, jelentőségteljesen hallgat s majd minden szereplőnek köze van a szabadságharchoz: ki harcolt érte, ki jelentget miatta, ki pedig megúszta, hogy kapcsolatba kerüljön vele.
A romantikának se híre, se hamva: itt már nincs árvalányhaj, nincsenek csókolózó galambok: Liliomfi, az öregedő színész egyetlen perspektíva Mariska számára, hiszen más férfival nem volt kapcsolata; Szellemfi maradt a dilettáns költő és színész; Kamilla a darab végén Szilvai professzor úr méltó párjává válik; Gyuri, a pincér, az egykori szabadságharcos szerelméért feladná Liliomfit, korábbi felettesét; Kányai, a fogadós, besúgó, s jelent a pesti fogadósnak, Schwartznak, aki a legnagyobb magyar a darabban…
Mindez nagyon mulatságos formában fogalmazódik meg: humorral, zenével, dallal és tánccal.