A Figaro házassága, avagy Egy bolond nap egyrészt remek kor- és jellemrajz, de bravúros cselvígjáték is. Kiáltvány a francia forradalom előtt, miközben a szerelem forradalmát hirdeti. A szerelemét - ami több, mint a politikai jelszavak, de néha kíméletlenebb, mint a guillotine. Egy tinédzser epekedő szerelmét az úrnője iránt, a megunt úrnő szerelmét a férje iránt, a férj vágyakozását minden fellebbenő szoknya után…

„Hogy kerültem én ebbe? Mért ez történt velem, és mért nem valami más? Ki mérte mindezt szegény fejemre?) Mivel nem szabadon választottam utamat, nem tudom, hogyan térhetnék le róla; virággal hintettem tele, amennyi csak jókedvemből tellett, de a jókedv, amiről most beszélek, az enyém-e? Enyém-e bármi? Enyém-e ez az én, ami úgy foglalkoztat? Ami kezdetben csak ismeretlen részecskék formátlan halmaza; később magatehetetlen, nyomorult pondró; később bolondos kis állat; végül gyönyörre vágyó fiatalember, aki tud élvezni, ehhez megvan minden adottsága; minden mesterségbe belevágott, mert élni muszáj - hol úr volt, hol szolga, ahogy a sorsnak tetszett! - Ambiciózus, de csak hiúságból; szorgalmas, ha a szükség úgy hozza; ám alapvetően mégiscsak lusta... a henyélést élvezi a legjobban! A veszély szónokká teszi; a jókedv költővé; ha az alkalom kívánja, zenész; ha rájön a bolondóra, szerelmes; mindent láttam, mindent végigcsináltam, mindent felhasználtam. De mára szétfoszlott minden illúzióm, és kiábrándultam... Kiábrándultam!... Kiábrándultam!... Suzanne, Suzanne, Suzanne!” 

(részlet a darabból, Forgách András fordítása)