Nagyon kérem önöket, ne haragudjanak rám azért a gyöngémért, hogy itt a nyilvánosság előtt mondhatatlanul jelentéktelen és nyomorult csekélységeken rágódom, és nem fontos, és a világ
krónikájához nem tartozó esetről kántálok. De hát látok, és hallok mindig mindenkit. Nemcsak az igyekvő boltosokat, az üldögélő néniket, a maguknak szenvedő és rajongó művészeket, az egyet űző hivatalnokokat, a katonákat, a türelmetlenül vagy türelmesen múló asszonyokat és a fehér teniszre siető bakfisokat, és a szórakozott gyermekeket. Nézem az élvezetet, és az elítélt szegénységet, és a lebeszélhetetlen csüggedtséget, és a reményt, amelynek az özönvíz óta ilyen évadja, mint most, még sosem volt. Mennyi mindent látok, és úgy, mintha az alkonyat tökéletes tiszta világításában néznék körül mindig.