Az előadás díszlete csupán pár szalaggal végigvezetett paraván, mely szépen keretezi a teret. Kezdetben mintha egyszerű táncórát látnánk, ahol a szereplők kapcsolódni igyekeznek, hol bizonytalanul, hol teljesen elmerülve egymásban. Azt mondanám, kisebb szerelemjeleneteket láthatunk, egy nagy táncelőadás keretében. Meg is fogalmazódott bennem az az izgalmas párhuzam, miszerint a szerelemben kapcsolódás van, ahogyan a táncban is.

Bár inkább a mozgáselőadások közé sorolnám, megjelennek benne idézetek – aforizmák, versek. Az előadás felénél szólalnak meg először a színészek, azt kérdezve, „mi a tánc?”. Erre nem kapunk pontos választ, de több, érzéssel eltöltő gondolat sorjázik itt, majd újra táncolnak, mintha meg akarnák mutatni, mit hallottunk.

Az előadás során történnek még szokatlan dolgok, negyven perc után a női táncosok leveszik cipőiket például, de olyan is történik időnként, mintha megakadna a zene, ezt követően újrajátszanak belőle részleteket, a tánckísérettel együtt.

Majd öt perc sem telik el, egy táncos eljátssza, hogy elesik, és ismét szöveges részre kerül sor. A tánccal való érzések közvetítéséről beszélnek, ami izgalmas, hiszen olykor nehéz mozgás által érzéseket kelteni.

Kis megállás után: „nélküled... mintha az idő létezne, és ez az idő mégse létezne nélküled”, hallhatjuk a színpadról. Ami jól kifejezi a mozgás által megismert szerelmi kapcsolódásokat. „Nélküled… magamban vagyok” – hallhatjuk végül az előadóktól.

Majd a tánc által közvetített előadást Jacques Prévert versével zárják, mialatt kibonthatjuk magunkban, mit is éreztünk a táncelőadás során, mi fogalmazódott meg bennünk.

A szakmai beszélgetés során a színészektől megtudhattuk, mi hangzott el a próbák során a koncepcióról. Az előadás arra fókuszált, hogy „minden rózsaszín mellett kell lennie egy szürke oldalnak is”, erre a kontrasztra tervezte Gigi Căciuleanu kiélezni koreográfiáját.

Továbbá célja volt, hogy ne csak a mozgás jöjjön magától a színészeknek, de maga a zene is belőlük legyen érezhető. Illetve a színészek elmondása szerint kérdés-válaszokat igyekezett felépíteni a mozgásukban.

Aki olvasta a színlapot, tudja, hogy bár az előadás során nem voltak nevükön nevezve, a karaktereknek nevük is volt. A színészek elmondása szerint már-már vita forgott a nevek kiválasztásánál, és arra is fény derült, hogy a mozgásnak illeszkednie kellett a nevükhöz. Míg míg egyeseket ismert karakterekről nevezett el, az egyik színésznő azt mondta, „én Mimit játszom, Mimi Gigi cicája, ez vagyok én”.

Azt is megtudtuk, hogy Gigi általában metaforákkal írja le, hogyan táncoljanak, legyen ez festmény, szobor, vers vagy bármi. „Mondott egyszer egy filmet is, hogy úgy táncoljak, amilyen ez a film” – teszi hozzá az egyik színész.

Bár kissé hosszúnak éreztük az előadást, szépen ki tudott bomlani belőle, hogy ennek a rose-nek van egy szürke oldala is, monotonitással, „mert ilyen az élet: monoton”.